"1992 repülőgép-műszerészként állomásoztam Angliában. Amint megérkeztem, máris közölték velem, hogy ez a legkísértetiesebb ország a Földön; ne lepődjek meg, ha valami furát látok. Meséltek nekem helyi szellemtörténeteket és én végighallgattam őket; némelyik elég elrugaszkodott volt, míg mások egész érdekesek.

Szállást kellett bérelnem, mert nem volt szabad lakás a támaszponton. A legközelebbi egy March nevű faluban volt, a támaszponttól 35 mérföldre északra, a mocsár túloldalán. Ez a mocsár egy kiszáradt, ingoványos föld volt, ahol az angol farmerek cukorrépát és a burgonyát termesztettek. Minden irányban sík és kopár volt, néhol sövény és erdő védte a szél pusztítása ellen. Éjjel a földet állandó, sűrű köd borította, és itt nem jó dolog autóval lerobbanni. Mindig megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor átjutottam a mocsáron.

Minden stoppost szívesen felvettem a mocsárnál, mert... ez egy íratlan szabály volt a faluban (az angol szomszédom mondta), hogy sok helyi farmernek ez az egyetlen út a földekről hazáig, és a gyármunkásoknak a munkahelyükig (de ezt nem tenném meg az USA-ban). Sok jó barátot szereztem Angliában ezzel a kis szolgálattal és a mai napig is írnak nekem.

Egy éjjel, két óra körül hazafelé tartottam a munkából, és már félúton voltam, hogy átjussak a mocsáron. Sűrű köd volt azon az éjjelen, és közel 300 métert vezettem teljes vakságban, és csupán 100 métert a szabad ég alatt. Épphogy kiértem a sűrű ködből, mikor észrevettem egy férfit, ahogy az út mentén álldogál. Kékesszürke kezeslábasban volt, és úgy tűnt, hegesztő sisakot visel. Úgy láttam, egy tépett szürkésfehér lepedőt húz maga után. Lassítottam. Nem adta jelét, hogy észrevett volna, de elég elveszettnek tűnt. Különösnek gondoltam, késő éjjel volt, vajon felvegyem? Én biztosan nem szívesen ragadtam volna le éjjel a mocsárban. Végül megálltam, és visszatolattam. Láttam, ahogy közeledett a kocsi bal hátsó ablaka felől (brit autóm volt akkor, egy Austin Mini). Kinyitottam az utas oldali ajtót, hogy beszállhasson. A hátsó lámpa és az első fényszórók hirtelen eltompultak és az autó durva hangokat kezdett adni. Ránéztem az olajszintjelzőre, azzal lehet-e a probléma. Hirtelen minden rendbejött, a motor is rendesen járt. Hátranéztem, hogy mit csinál a stoppos, de eltűnt. Nem értettem, mi történt, hová tűnt?! Megfontolás nélkül kivettem egy elemlámpát a kesztyűtartóból, és kiszálltam a kocsiból. Körülnéztem, hátha beleesett egy árokba, és segítségre szorul. Körülbelül két percig keresgéltem, de nem találtam senkit. A hátamon is felállt a szőr és libabőrös lettem. Visszaszálltam a kocsiba, gondolván, ki kell jutnom a mocsárból.

Napokkal később sem mondtam el senkinek az élményemet. Gondoltam, biztos csak fáradt voltam a sok órai munkától és a vezetéstől. Pár nappal később, amikor hazafelé tartottam a munkából, a brit rendőrség lezárta az utat a mocsár közepén. Kiszálltam a kocsiból, hogy megtudjam, mi történt. A rendőrök elmondták, hogy egy farmer egy régi német bombázóra bukkant a második világháborúból (Hienkel 111), a teljes legénységgel a fedélzetén. Morbid kíváncsiságból megközelítettem a roncsot. Megláttam a legénység tagjait (ami maradt belőlük), kékesszürke kezeslábast viseltek, és bőr sisakot, ami hegesztő sisakra emlékeztetett. Az egyikük mellett volt egy elszakadt ejtőernyő, ami szürkés-fehér volt, kinyílva és elterülve előtte.

Szerintem csak haza akart jutni..."