Rendőrként számtalanszor kellett túlóráznom azért, hogy meg tudjak élni. Amíg egy lakóközösségnek dolgoztam, éjszakai járőrszolgálatot vállaltam. Mindez 1994 őszén történt.

Egy viharos keddi estén a hírhedt oklahomai felhőkből cikázó villámok nagy pusztítást végeztek a telefonrendszerünkben. A diszpécserünk fogadta egy hallhatóan bajba jutott idős hölgy hívását. A hívást a mi segélyvonalunkra irányították és megerősítették, hogy a bejelentés a mi körzetünkből érkezett. Engem bíztak meg a feladattal.

Hamarosan kiérkeztem egy hatalmas, kétszintes, vörös téglás épülethez. Azonban a legnagyobb félelmemre az épület elhagyatottnak látszott. Amíg a cím megerősítésére vártam, érkezett egy egység a városi rendőrségtől. Végül a diszpécser megerősítette a lakcímet. A városi rendőrtiszttel a főbejáraton kopogtunk. Nem érkezett válasz. Ezután leellenőriztük az ajtókat és ablakokat az épület körül. A helyet teljességgel lezárták. Láttuk, hogy nem voltak bútorok a házban és teljes volt a sötétség. Csendesen figyeltünk, hátha meghalljuk az idős hölgy hangját, aminek a házból kellett volna jönnie... de nem hallottunk semmit sem. A központ értesített arról, hogy a hívást megszakították és a visszahívásra nem válaszoltak. Elhagytuk a helyszínt és a vihart okoltuk, és reméltük, hogy akárhol is van az idős hölgy, aki a bejelentést tette, valahogyan segítenek rajta.

Egy hét telt el, és az azt követő csütörtökön ugyanaz a hívás futott be a diszpécserhez. Kétségkívül ugyanaz az idős nő telefonált, ugyanaz a cím, ugyanaz a telefonszám, ugyanaz az erőtlen segélykérés. Újra annál az elhagyatott háznál találtuk magunkat, hogy az idős nőre bukkanjunk, de ismét eredménytelenül. Ez az eset három egymást követő héten megismétlődött.

A negyedik csütörtök egy újabb viharos este volt, de ezúttal dermesztő széllel és esővel, és sok-sok villámlással. A diszpécserhez újra befutott "a hívás", azonban most az idős nő ordítozott a diszpécserrel, amiért nem tudtak rajta segíteni. A diszpécser megunva a csütörtök esti rutint, felhívta a telefontársaságot, hogy küldjön karbantartót és egy képviselőt az elhagyatott házhoz, nem sokkal hajnali fél kettő után. A telefontársaság ellenőrzést futtatott a ház körüli hálózaton, amíg a diszpécser jelentette, hogy "harmincas évekbeli zenét" hall a telefonban, amíg az idős nő folyamatosan ordibál és nyöszörög.

A telefontársaság jelentette nekünk, hogy meg tudják határozni a hívás pontos helyét... eszerint az elhagyatott ház konyhájának északkeleti sarkából. A hátsó ajtóhoz rohantunk és beléptünk a házba. Ahogy elindultunk a konyha felé... sötét volt, és próbáltam fenntartani az "ez csak egy újabb eset" rendőri tartást, mialatt átvágtunk a folyosón. Ahogy a konyha a látóterünkbe ért, meghallottunk valamit odafentről, mintha... egy apró láb rohant volna végig a padlón. Beléptünk a konyhába, de semmit sem találtunk, se telefont, se idős nőt.
Körbenéztük az egész épületet, de nem találtunk semmit. Az ajtónál gyülekeztünk és kimentünk az előkertbe. A szomszéd, akit értesítettek, az előkertben állt és az északnyugati, emeleti hálószobaablakot bámulta... ahogy megfordultunk, hogy felnézzünk, tisztán láttuk egy idős hölgy hófehér alakját, ahogy az ablakban áll és minket néz. Ennek a "valaminek" a látványa olyan váratlan és félelmetes volt, hogy úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém. Az idős hölgy alakja hátrafelé mozdult az ablaktól, mintha gördeszkán állt volna, el sem fordította a tekintetét rólunk, ahogy visszahátrált és körül nem zárta a sötétség. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy visszamenjünk a házba. Elhagytuk a helyszínt.

A hívások még pár hétig tovább folytatódtak minden csütörtökön, végül abbamaradtak.

Szóval ez az én történetem. Megtörtént, és képtelenség bármi természetessel megmagyarázni.