Amikor öt éves voltam, az anyukámmal elutaztunk Nova Scotiába, hogy meglátogassuk a nagynénjét és a nagybátyját.

Ott nem volt korombeli gyerek, ezért egy fából kivágott locsolókannás lányfigurával játszottam a kertben. Ő volt az én "barátom".

Az egyik reggel a kertben beszélgettem a "barátommal". Hirtelen meghallottam egy nő hangját, ahogy rám köszönt. Megfordultam és egy nagyon csinos, sötét hajú hölgyet láttam a kertkapuban. Megkérdezte, ki vagyok és én válaszoltam. Megkérdeztem a nevét, mire azt mondta, a neve Valarie. Megkérdezte, itthon van-e a nagynéném, mire azt mondtam, igen. Megkért, mondjam meg neki, hogy Valarie volt itt.

Beszaladtam a hátsó ajtón és ekkor az anyukám megállított. Megkérdezte, mit csinálok, mire elmondtam, hogy Valarie van odakint és látni akarja a nagynénit. Az anyukám gyorsan rátapasztotta a számra a kezét és felkísért az emeleti szobánkba.

Évekkel később, amikor 21 éves lettem, az anyukámmal régi családi képeket nézegettünk. Ahogy lapozgattam, megpillantottam egy ismerőst a képeken.

- Ez Valarie - mondtam. - Louie néni házánál találkoztam vele.

Anyukám arca elsápadt.

- Azt hittem, elfelejtetted - mondta. Összezavarodtam. Megkérdeztem, miért ne emlékeznék rá, majd elmondta ezt a történetet.

Évekkel a születésem előtt, Valarie, a nagynéném nyolc gyereke közül a legfiatalabb, meghalt. A férjével és két gyermekükkel nyaralni mentek és egy hotelben szálltak meg. A szállodában tűz ütött ki és Valarie férje a fiukkal el tudott menekülni. Valarie és a lányuk odaveszett a tűzben.

Miért velem akart beszélni? Talán mert kislány voltam és nem féltem tőle. Nem vette körül köd, nem láttam át rajta. Annyira valódinak tűnt, mint bárki más. Az anyukám elmondta, hogy kinézett a kertkapura, miután beszámoltam neki Valarie-ről, de nem látott ott senkit.

Talán a gyerekek nyitottabbak olyan dolgokat észrevenni, amit mások nem látnak. Akármi is legyen az indok, sosem felejtem el azt a napot, és mindig kiráz a hideg, amikor az unokatestvérem, Valarie fényképére nézek.