"Ez itt az én történetem. Teljesen igaz, mivel magam tapasztaltam.

Egy olyan ház mellett élek, melyet a Gestapo használt a második világháború alatt... És az a ház az elmúlt hatvan évben elhagyatottan állt... Ezért egy nap körül akartam nézni odabent.

Egy elemlápát, egy álkulcsot és egy dobozt vittem magammal (arra az esetre, ha találnék valamit, amit elhozhatok). Kis idő múlva megtaláltam a hátsó ajtót... kinyitottam és beléptem. Az első, ami feltűnt, hogy kimondottan hideg volt odabent... De arra gondoltam, 60 éve áll üresen, úgyhogy nincs min meglepődni. Felkészültem, míg a szemem hozzászokott a benti koromsötétséghez.
Észrevettem két lépcsőt, melyek felfelé és lefelé vezettek. Úgy gondoltam, a pincében nagyobb eséllyel találok dolgokat, szóval elindultam lefelé...

Mikor lejutottam a pincébe, elfogott egy érzés, hogy valami nincs rendben. És ekkor hallottam meg az első hangot, ami halálra rémített. Egy haldokló sikítását.
Nem tudom leírni, egy szívszaggató sikítás volt. Hátráltam pár lépésnyit, de összeszedtem magam és tovább mentem.

Fél perc múlva egy szobába léptem be (nagyon lassan haladtam, mert megdermedtem a félelemtől). A szoba üres volt, de kínzásra utaló jeleket fedeztem fel. Vérfoltokat a falon, ilyesmiket. És ezután észrevettem egy új "járatot", amely kivezetett a kínzókamrából. De amint megpillantottam, valami dörrent mögöttem. Nagyon lassan megfordultam, de elmosolyodtam, amikor megláttam, hogy csak egy darab kő esett le. Mondtam is magamban, hogy elég ebből a gyáva viselkedésből, majd folytattam az utat a járat felé. De amikor az elemlámpa fénye megvilágította a bejáratot, állt ott valaki.
Egy átlagos magasságú férfi állt úgy hét méterre tőlem egy német Wehrmacht egyenruhában és egyenesen felém nézett. Jól emlékszem rá. A legijesztőbb dolog volt, amit valaha láttam, így nyilván jól emlékszem rá.

Úgy 175 centi magas volt, és egy puskát tartott a kezében. A bőre sápadt volt. Fehér és hideg. De amire a leginkább emlékszem, hogy nem voltak szemei. Ahol a szemeinek kellett volna lenniük, csak üresség volt. Bénultan álltam ott egy-két másodpercig. Csak figyeltem őt. Megrémülve. Majd egyszer csak felemelte a bal karját és valami ilyesmit mondott: "Helmut... Kommen sie hier!" vagy magyarul: "Helmut... jöjjön ide!" Végül olyan hangosan kiáltotta el magát, hogy éreztem, ahogy feláll a szőr a hátamon. De a szája nem mozdult, mialatt rám kiáltott. Amikor megszólalt, még inkább megrémültem, felé ordítottam, felrohantam a lépcsőn, majd ki az ajtón és sosem néztem vissza.

Másnap vettem észre, hogy ott felejtettem az elemlámpát, az álkulcsot és a dobozt, de nem mertem többé belépni abba a házba.

Ez volt az én történetem.
Máig jól emlékszem rá, és gyakran álmodom vele. De mindig felemeli a karját és elordítja magát, ahogy akkor tette és ilyenkor felébredek.
Az álmok miatt emlékszem olyan tisztán arra, amit mondott.

Kérlek írd meg, ha Te is láttál vagy átéltél valami hasonlót!

Köszönöm!"