"A nagybátyám egy kórház karbantartási részlegén dolgozott az esetet megelőző néhány évben. Gyermekkorom egyik legélénkebb emléke, amikor elmesélte az egyik éjjel átélt élményét, amely később a elbocsátásához vezetett. Azért ilyen elevenek az emlékeim, mert azon ritka alkalmakkor, amikor rá tudtuk venni, hogy elmesélje történetét, mintha transzba esett volna. A hangja olyankor monotonná és érzelemmentessé vált, mintha valaki visszanyúlt volna a memóriája legsötétebb mélyébe, hogy megragadja az végleg elzárt emlékeket, amik csak az örök feledésre várnak. Végül a nagynéném megtiltotta neki, hogy a történtekről beszéljen.

Amikor elkezdett a kórházban dolgozni, feltűnt neki, hogy a pszichiátriai osztályon egy különös helységet sosem használtak és az ajtaját mindig zárva tartották. Akármikor efelől érdeklődött a főnökétől vagy a munkatársaitól, csak annyit mondtak, ne foglalkozzon vele, majd gyorsan témát váltottak. Néha egyszerűen csak elment a fülük mellett a kérdezősködés.

Egy késő éjjel villanykörtét cserélt annak a folyosónak a mennyezetén, nem messze attól a szobától. Ahogy becsavarta az új égőt és a mászott le létráról, a villanykörte pislákolni kezdett, majd kialudt. Ekkor vette észre a hőmérséklet hirtelen csökkenését és egy furcsa szagot, ami úgy töltötte be a folyosót, mint egy láthatatlan köd. El kellett haladnia a terem ajtaja mellett, hogy visszatérjen a kórház főépületébe újabb égőért. Ahogy az ajtó közelébe ért, a bűz erősebb lett, és ekkor szokatlan hangokat kezdett hallani a mindig zárt, sosem használt, sosem emlegetett ajtó közeléből.

Először úgy hangzott, mintha valaki énekelne, de később átváltott egy furcsa, túlvilági motyogássá. Amit azután hallott, az érzelmek hátborzongató keverékét ébresztette fel; szomorúságot, majd dühöt és végül félelmet. Még ha nem is fedte fel magát előtte, a hang kétség kívül a halott nagymamájáé volt.
 - Raymond, - a törékeny, egyben ismerős hang felkiáltott - segíts Raymond, egyedül te tudsz most segíteni rajtam, idebent vagyok, siess Raymond, kérlek, siess!

A vér megfagyott az ereiben. Teljesen összezavarodott, hogyan lehetséges ez? Isten szerelmére, hiszen már több, mint húsz éve meghalt.
A felnőtt nagybátyám sírva fakadt, mint egy eltévedt kisgyerek. A nagymamája segélykérésén kívül hallott még valamit, amit csak úgy tudott leírni, mint egy furcsa, gúnyos nevetés... ami nem evilági.
Mintha egy különös, ismeretlen erő vezérelte volna, megfogta az ajtógombot, ami borzalmasan csúnyán megégette a tenyerét, egy félhold alakú heget hagyva maga után, amely élete végéig egy fájdalmas emléke marad a történteknek. Az ajtógomb magától előre-hátra mozgott, majd hirtelen az egész ajtó erősen rázkódni kezdett. Valaki (vagy valami) volt az ajtó túloldalán, ami megpróbált kijutni, dörömbölt és rugdosta a mindig zárt, sosem használt, sosem emlegetett ajtó túloldalát. Ráébredt, hogy gyorsan el kell tűnnie onnan, ezért visszarohant a folyosón, anélkül, hogy visszanézett volna, mert a félelmetes nevetés egyre hangosabb lett és már maga mögött hallotta. Amikor elérte a nővérpultot, a lábai összecsuklottak alatta és elájult.

Mikor magához tért, mindenki köré gyűlt és azon tűnődtek, mi történt, közben egy nővér kezelésbe vette az égett kezét. Elmondta a történteket.

Két egészségügyi dolgozó indult megnézni, mi történt, mert senki sem akart egyedül menni. Amint visszatértek, az egyikük egy szót sem szólva a fogashoz lépett, megfogta a kabátját és némán kisétált az ajtón. Az üzenet egyértelmű volt: "felmondok"!
A másik semmi különösről nem tudott beszámolni, a létra még mindig a folyosón állt, amit a nagybátyám hagyott a most már tökéletesen működő villanyégő alatt.

Néhány nappal később a felmondott dolgozó felhívta otthon a nagybátyámat, és elmondta, hasonló tapasztalata volt, csak ő a régen elhunyt testvére hangját hallotta a mindig zárt, sosem használt, sosem emlegetett ajtó túloldaláról, és ugyanazt a megmagyarázhatatlan érzelemvihart tapasztalta. Ezt hallva a nagybátyám is úgy döntött, felmond.
Amikor be akart számolni a főnökének, az azonnal elbocsátotta és figyelmeztette, hogy soha ne beszéljen másnak a történtekről.

Ami valóban hátborzongató, amikor visszagondolok az ő különös történetére, rádöbbenek, hogy a nagybátyám sokkal azelőtt elhunyt, hogy a démoni megszállottságról szóló filmek megjelentek volna, tehát ő nem igazán tudhatta, milyen erőkkel nézett szembe azon az éjjelen, de én tudom."