"Ez talán nem is egy kísértettörténet, de nem ismerek más jelzőt arra, amit láttam.

Az eset maga velem történt 1993 tavaszi félévében, míg a Wyomingi Egyetemen tanultam, a "történelmi" Laramie-ban. A történet igaz, és volt még legalább egy tanuló, aki szintén átélte ugyanazt.
 
Akkoriban a Crane Hall második emeletén laktam, a 217-es szobában. Már január közepén, a szemeszter elején lefoglaltam ezt a szobát. Egy kisebb, téglából és cementből épített szoba volt, egy nyugatra néző hatalmas ablakkal. Egy szőnyeget terítettem a padlóra és néhány plakátot ragasztottam a falra, és kész is volt az átlagos amerikai szoba. A légkör legjobb esetben is unalmas volt, és a szemeszter legnagyobb része eseménytelenül zajlott a falakon belül, a vizsgákat megelőző két hétig.

Hanyatt fekve aludtam, amikor két ujjat éreztem az államtól a torkomra csúszni, majd onnan a kulcscsontomra. A nyomás elég erős volt ahhoz, hogy a körmök fájdalmasan megkarmoljanak. Amint felébredtem, a kéz elhátrált. Mivel az ablakon olyan redőny volt, ami beengedte a fényeket az utcáról, a szobában meglehetősen világos volt. Egy pillanatig csak feküdtem ott és a mennyezetet bámultam, és arra gondoltam, még mindig csak álmodom. Majd körülnéztem, a faltól egészen az ágyam széléig, majd az ablaktól - mely megtagadta tőlem a sötétet, hogy rendesen kialudjam magam -, az ágyamnál térdeplő fura férfiig.

A férfi úgy tűnt, nyugtalanul figyelt, mintha arra lenne kíváncsi, mit fogok tenni. Elég szilárdnak látszott, sötét ruhát viselt és abban a rossz megvilágításban nagyon sápadtnak is tűnt. Egy idegen volt a szobámban és nagyon féltem. Gondolkodás nélkül az ágy jobb oldala felé gurultam és felkapcsoltam a lámpát, ám mikor megfordultam, semmi sem volt ott. Megkönnyebbülten kapcsoltam le a lámpát és arra gondoltam, csak álmodtam. Ám ahogy a fejem a párnához ért, tágra nyíltak a szemeim és azonnal felültem és visszakapcsoltam a lámpát. Mert egy röpke pillanatban az agyam felvetette azt a kérdést, "ha csak álom volt, miért nem láttam őt és a szobát tisztán?". Igaz, súlyosan rövidlátó vagyok és szemtengelyferdülésem van. Nem látok 20 centinél távolabb, de amikor álmodom, azt teljesen tisztán látom. Mikor felébredtem, a plafon, a falak, az idegen mind homályosak voltak! Nem volt rajtam a szemüvegem, és nem álmodtam, ezért nem láttam tisztán. Sötét ruhát viselt, viszont azt nem tudom megmondani, ing volt, vagy kabát. Sápadt volt, és csak ennyit mondhatok róla, mert őszintén mondva, nem tudom, hogy kopasz volt, vagy csak világos szőke. És a szemei csupán két homályos folt volt az arcán. Megrémültem, de érdekes módon, 20 percen belül megnyugodtam, főképp azért, mert úgy éreztem, akárki is volt, nem akart bántani. És tulajdonképp az az érzésem volt, hogy sajnálja.

Sikerült félretennem ezeket a gondolatokat és átvészelnem a következő két hetet. Három nappal a tanidő utolsó napja előtt a szomszédomnak, Kimnek segítettem csomagolni, aki a folyosó túloldalán, két ajtóval lentebb lakott. Kimmel a francia levelezőtársáról, a nagyapjáról, a második világháborúról, ilyenekről beszélgettünk, majd kínos csend támadt a beszélgetésben. Ekkor Kim megkérdezte, mit gondolok a szobámról. Azt mondtam, rendben van, mire összeráncolta a homlokát, és azt mondta, "ó, én nagyon utáltam! Nem tudtam elég gyorsan elhúzni onnan, és még mindig utálok elsétálni előtte". Ekkor egy pillanatig csak bámultuk egymást. Egy sajátságos kifejezés lehetett az arcomon, mert ekkor azt mondta, "te is láttad!". Igent mondtam, és ezután Kim közelebb hajolt és elmesélte a történetét.

Másfél éve, mikor Kim először jött az egyetemre, a 217-es szobába osztották be. A szemeszter közepén egyszer lépésekre ébredt (ő nem terített szőnyeget a padlólapra, mint ahogy én). A szobája közepén állt meghökkenve, mintha tetten érték volna, egy magas férfi, sötét ruhában. Kopasz volt, hosszú, hegyes orra és sötét szemei voltak, melyekkel meglepetten nézte őt, ám mégis felé indult. Megállt és várta, mit fog tenni. Kim felkapcsolta a lámpát és ahogy a fény betöltötte a szobát, az alak eltűnt. Kim áthívta a barátját és megkérte, maradjon vele tévét nézni, amíg vissza nem tud aludni. Én csak ültem ott tátott szájjal, majd Kim megkérdezte, mi történt velem. Elmondtam, hogy hozzám ért. Sokkot kaptam, és percekbe telt, mire összeszedtem a gondolataimat, mielőtt folytattam volna. "Ki ő?", kérdezte Kim. Mindketten azt kívántuk, bár tudnánk, de nem volt min elindulni. A Crane Hallnak nem volt különösebb története, de ha így is lenne, senki sem jegyezte fel. Ez az alak nyilvánvalóan nem egy diák, és mikor Kimmel összeegyeztettük a történteket, egyetértettünk abban, hogy nem "érződött" úgy, hogy köze lenne a szobához vagy a kollégiumhoz. Tényleg úgy tűnik, hogy ez a "jelenés" kedve szerint jön és megy. Ami a látottakból világossá vált számunkra, hogy érezhetően kapcsolatba akart lépni velünk, mert kíváncsi, magányos és céltalanul bolyong, mivel a 217-es csupán egy megálló lehet az útja során. Voltaképp bosszantott minket, mennyire nem találtuk rémisztőnek a helyzetet. Valójában az az érzés fogott el az idegenről, hogy hogy ne lepődjek meg, ha újra találkozunk."