Írta: Miriam Howard-Wright
Eredetileg megjelent az Artlook Magazin, 46. oldalán 1980-ban.

Joan Harrison nem egy eszelős. Se nem idegbeteg, se nem téveszmés. De ha bármikor is kételkedne a saját épelméjűségében, az kizárólag amiatt a bizonyos vakáció miatt lenne, amit egy fiatal csoportnak szervezett az iskolai szünidő alatt 1980 januárjában.

Több órát töltöttem Joan társaságában, míg összeraktuk a történetét, és csak önmagamat tudom ismételni, miszerint ő egy teljesen normális emberi lény. Boldog házasságban élő asszony, három gyermek édesanyja, és egy átlagos kertvárosi háziasszony látszatát kelti.

Egy vonzó, barna hajú nő, kissé telt, ami remekül illik vidám, gondoskodó személyiségéhez. Imádja a gyerekeket és ez az egyik oka, hogy az elmúlt pár évben aktívan elkötelezett volt a helyi Kis Atléták Klubjának vezetésében, a nyugat-ausztráliai Rockinghamben.

Az idősebb fia, a húsz éves Paul a klub edzője, és egyetlen lánya, a család legfiatalabb tagja, a tizenkét éves Darleen a klub egyik bajnoka. Helyi és állami rekordot tart súlylökésben, diszkoszvetésben és gerelyhajításban.

Joan elhatározta, hogy a jelenlegi szezon végén visszavonul a klub vezetésétől. Más érdekeltségei is voltak, amiket félre kellett tennie, és szüksége volt egy kis szünetre. De még előtte szeretett volna kedveskedni a fiúknak és lányoknak valamivel, amivel méltó búcsút vehettek egymástól.

Miután megvitatták a lehetőségeket a bizottsággal és a többi szülővel, elhatározták, hogy egy kirándulás megfelelő lezárás lenne, így meg is szervezték. Mintegy huszonnyolc fiú és lány, Paul edző, és négy anyuka tartott Joannel.

Visszatekintve Joan azt állítja, már az elején rá kellett volna jönnie, hogy mind egy végzetes katasztrófa felé tartanak.

Egy diákszállót foglaltak le York vidéki városában, körülbelül 97 km-re keletre Perthtől, így összesen megközelítőleg 144 km-t utaztak, ami nem több, mint néhány óra alatt megtehető. Viszont az, hogy az út hat és fél órát vett igénybe a bérelt busszal, pontos képet adhat a lerobbanásokkal és akadályokkal teli kellemetlen utazásról, tetézve mindezt a fullasztó hőséggel, de végül a kimerült csoport célba ért. Ha egy pillanatig is gondolták volna, hogy a bajok csak ezután kezdődnek, megfordultak volna és meg sem állnak hazáig.

Először is, annak ellenére, hogy közel három héttel korábban megrendelték az ételt, egyáltalán nem volt mit enniük, de még egy pohár hideg vizük sem akadt. Azonban Joan és a többi felnőtt munkához látott, és hamarosan kényelembe helyezték a gyerekeket. Nagy volt a felelősség, a legtöbb kisgyerek először volt távol otthonról, de végül mindent elintéztek - persze míg a "többi lakó" fel nem bukkant!

Talán itt az ideje, hogy néhány mondatban felvázoljuk az olvasónak az épület elhelyezkedését.

Az épület eredetileg az egykori York kórház volt, egy kétszintes kőépület egy melléképülettel, melyet később építettek hozzá, mint szülészeti osztályt. Az építmény ezen része szolgált a csoport hálóhelyeként. A főépület emeletén volt egy hatalmas hálóterem, ahová kétség kívül tilos volt a belépés.

A főépülethez tartozott még a konyha, az étkező és a felnőttek részére egy kis társalgó is. A főépületbe egyedül egy teraszról nyíló hátsó ajtón át lehetett bejutni. Bent egy kisebb folyosó vezetett a konyhába, amihez hozzátartozott egy éléskamra is. A többi hozzáférhető szoba az étkező és a társalgó voltak.

A konyhai ablak a mosogató fölött volt és az udvaron át egy kis épületre nézett, ami egykoron a hullaház volt. Az alacsony talajszint miatt lehetetlen volt belátni a konyha ablakán, az közel két és fél méter magasan volt a talajtól.

A hátsó ajtónál fából készült lépcsők a második szintre, egy verandára vezettek. Az épületbe szárnyas ajtók nyíltak. Az egykori kórteremnek négy, régi stílusú tolóablaka volt, amik a verandára néztek. A kórterem balján egy kis zárt szoba volt, és csak később vették észre, hogy ennek a szobának az ablakai be vannak deszkázva. Volt egy másik kisebb szoba is a főépület kórtermében, talán korábban irodaként szolgált. Ez is zárva volt.

Fontos megjegyezni, hogy minden szobának az épület ezen részén csupán egyetlen be- és kijárata volt, így lehetetlen lett volna, hogy ott bárki is elrejtőzhessen, hiszen semmilyen szekrény vagy más arra alkalmas hely nem volt.

A gondnok kunyhója húsz méterre vagy talán távolabb is lehetett a melléképülettől. Joan elmondása szerint rendkívül különös volt, hogy habár az egész épületet fák és bokrok ölelték körül, feltűnő volt a madarak hiánya. Az egyik madár, amivel találkoztak, a fiúk zuhanyzójának ablakában hevert holtan a melléképületben, míg egy másik szintén döglött madár a múzeum kertjében feküdt a fűben, ami közvetlen a kórház mellett van.

A házfelügyelőnek volt két nagy oroszlánkutyája, amik szintén okot adtak az aggodalomra és gyakran furán is viselkedtek, amiről később még esik szó.

A rendkívül ijesztő események, melyek az ötnapos tábor alatt történtek, két jelenlévő anyukát olyan mélyen megráztak, hogy kérték, neveiket hagyjuk ki minden írásos beszámolóból. Ezért úgy fogom hívni őket, hogy Vinny, és a lánya, a kilenc éves Kirsty - kiknek kiemelkedő szerepe van a történtekben -, valamint Wilma. Mrs. Cramer és Mrs. Otto zárják a segítők névsorát.

A hétfő, az első ott töltött nap nagy része a gyerekek elhelyezésével és a feladatok kiosztásával telt. Nagyon ritkán találkoztak a gondnokkal, de Joannek alkalma nyílt rá, hogy a kunyhójában beszéljen vele, hogy tisztázzanak néhány részletet. Behívták a kis házikóba, ahol a két hatalmas kutya a padlón terpeszkedett. Nem zavarta őket Joan jelenléte, aki aggodalom nélkül lépett át felettük. Még meg is lepődött, milyen jól neveltek. Bár még aznap este alaposan megváltozott a véleménye, amikor a többi segítővel egy kis menedéket keresett a nyomasztó meleg elől és mind elheveredtek a konyha melletti verandán. A gyerekeket addigra már ágyba dugták.

Hirtelen, bármilyen előjel nélkül a kutyák előugrottak az árnyékból és szempillantás alatt vadul rátámadtak a felnőtt csoportra. Az ezt követő zűrzavarban megjelent a házfelügyelő felesége, és ráparancsolt a kutyákra. A társaságot megrázták a történtek, azonban erre a legtöbb gyerek is felébredt, és képtelenek voltak visszaaludni. A hálókörletben fullasztó volt a hőség. Valaki azt javasolta, költözzenek át a főépület emeletének hálótermébe, ahol sokkal hűvösebb van. Legalábbis azt remélték, hogy az emeleten nyitott ablaknál jobban éri majd őket a levegő. A kutyák miatt egyik szülő sem volt túl lelkes a földszinten maradásért.

Maureen Cramer Paullal az oldalán elindult, hogy ellenőrizze az emeleti szobákat. Megtaláltak a bereteszelt és lelakatolt ajtót balra, ahogy beléptek a veranda felől, de a terembe szabad volt a bejárás. Bent a kisebb szoba szintén zárva volt, de mindketten felfigyeltek egy rendkívül kellemetlen, szúrós szagra, és egy ijesztő érzésre, hogy van ott valami más is rajtuk kívül. Olyannyira, hogy sietve meghátráltak, és azt javasolták a többieknek, hogy arra az éjszakára még maradjanak ott, ahol vannak. Ittak egy csésze teát, majd felfigyeltek az újból megjelent két kutyára, de mindenki megkönnyebbülésére gond nélkül eltűntek.

És ekkor hallották meg először a rettenetes jajgatásokat és nyögéseket. Enyhe nyöszörgésként indult, majd rémisztő sikollyá erősödött.

Mind felültek és riadtan néztek egymásra. Majd egyetlen ugrással már kint is voltak a folyosón és a gyerekekhez rohantak. Úgy tűnt, mind békésen alszanak. Átvizsgálták a szobákat, amennyire lehetséges volt. A gondnok kunyhója sötéten álldogált. Végül úgy döntöttek, hogy visszatérnek az ágyba, ám minden ajtót nyitva hagytak az épületben, hogy a gyerekek hallótávolságban legyenek.

Mindenki arról számolt be, hogy nyugtalanul aludt.
Azonban a másnap épp csak kezdetét vette, amikor Joan és Maureen egy elképesztő esetnek voltak szemtanúi!

A két nő azzal a szándékkal érkezett a konyhához, hogy reggelit készítsenek. Egy hatalmas porcelán kancsó állt az ablakokkal szemközti falnál fekvő pad tetején.
Ahogy a hölgyek beléptek, és elképedve látták, hogy a kancsó felemelkedett a levegőben, fél méterrel a pad fölé, az ablak felé suhant a levegőben, majd hirtelen a földre csapódott és számtalan darabra tört szét. Mindketten csak álltak ott szótlanul, legyökerezett a lábuk.
Majd egyszerre a padlón heverő törött darabok felé léptek. Megvizsgáltak minden szilánkot, de nem találtak semmit, amit hozzáerősítve valahogy felemelhették volna a kancsót a padról. Benéztek az éléskamrába is, de nem láttak semmit, ami megmagyarázná a kancsó különös viselkedését.

Később, reggeli után Vinny kislánya, Kirsty egy másik lánnyal az étkezői kijáróban álltak. A folyosó ezen végében van egy üvegtáblás ajtó. Ezek az üvegek akkor szokatlanul vastagnak tűntek.
Hirtelen Kirsty kiabálni kezdett, hogy "fogj meg, fogj meg! Nem tudok leülni, zavard el, zavard el!".
A másik lány megragadta Kirsty ruháját, de bizonyára hatalmas viaskodás zajlott a két lány és valamilyen láthatatlan erő között, ami - a két lány későbbi elmondása szerint - úgy látszott, megpróbálta felkapni Kirstyt és fejjel az ajtónak repíteni. Azonban az ütközést Kirsty a kezével hárította, mintsem a fejével, és áttörte az üvegtáblát. Joan később elmondta, milyen hátborzongató és rémisztő volt, ami történt. A kislány csuklója borzalmas állapotban volt. Több centiméter hosszan felszakadt a hús, szinte csontig. Azonban vér nem folyt.

Az ajtó üvegtáblája teljesen összetört, hatalmas, éles szilánkokat hagyva maga után, melyek veszélyesen meredtek előre.

Időközben a helyszínre hívták a gondnokot, hogy Kirstyt és az édesanyját a helyi sebészetre szállítsa. Joan megkérte Pault, hogy tüntesse el a törött üveg maradékát az ajtóból, mielőtt újabb baleset történne. Nos, Paul nem egy puhány alkat, de minden ereje ellenére sem tudta megmozdítani azokat. Később, amikor a gondnok visszatért a sebészetről, egy vastag deszka erejét kellett bevetnie az üvegek eltakarításához.

Hogyan volt lehetséges, hogy egy kislány apró csuklója áttörhette azt úgy, hogy hét öltés kelljen a sebe összevarrásához?

Senki sem tudott rá magyarázatot.

Később azon a reggelen, amikor az ifjakat elrendezték, Joan elindult, hogy beszéljen a gondnokkal. Sok mindent meg kellett magyaráznia. Sok bajtól kímélnék meg magukat. Csak tréfálkozott az történteken a kutyákkal, a kancsós esetnél már bolondnak is tartotta Joant. Ami a sikításokat és a jajgatást illeti, amit mindannyian hallottak előző éjjel, csak viccesen annyit mondott rá, hogy "a főnővért hallották". Úgy tartják, hogy az egykori ápolót megerőszakolták és gyakorta hallják őt, ahogy kétségbeesetten keresi a támadóját.

De mindig úgy vélte, hogy közben mosoly ül az arcán! A férfi vigyorát elnézve Joan biztos volt benne, hogy az egészet kitalálta.

Eltökélte, hogy a végére jár a rejtélynek, ezért Joan elvárta tőle, hogy jelenjen meg náluk aznap este kilenckor, miután a gyerekek lefeküdtek. Kérte, hozza az egyik kutyáját, és kísérje fel őket a főépület emeletére.

A meghatározott időpontban érkezett, egy kutyával az oldalán. Két lépcsősor vezetett fel, az első egy kis lépcsőfordulóban végződött, a második jobbra fordult és az emeleti kórteremnél ért véget. Paul és három nő egyenesen felment az emeletre és beléptek a kórterembe. Joan és Mrs. Otto az első lépcsőfordulóig ment és nem mozdultak tovább. Joan hegyes szegekként és tűkként írta le az érzést, ami hatalmába kerítette, de nem volt ereje hozzá, hogy megemelje a lábait. Éppúgy a másik nőnek sem. Meglepő mód a kutya sem ment tovább. Izgatottan állt ott és nyüszített. A gazdájának a nyakán lógó lánccal kellett vonszolnia a megrémült állatot. Végül, egy kis erőfeszítés árán mind feljutottak és beléptek a kórterembe. Megkérték a gondnokot, hogy nyissa ki a kis szoba ajtaját és így is tett. Paul és Maureen vele együtt léptek be. A kutya kint maradt Joannel. Mind érezték azt a rettenetes bűzt, ami csak egyre rosszabb lett, ahogy ott álltak. Paul később elmondta, hogy vissza kellett tartania a lélegzetét, különben elájul. A nőkre rossz hatással volt a szag és elhagyták az emeletet. Paul közölte velük, hogy a szoba üresen állt, az ablaka bedeszkázva, és egy hiányzó azbesztlemezt leszámítva, amely miatt néhány elektromos vezeték kiállt a falból, semmi különös nem volt.

Későbbi nyomozások azt mutatták, hogy a szobát egykor haldokló betegek elszállásolására használták és az is elképzelhető, hogy a kórház korai szakaszában ez lehetett a hullaház.

Azonban mostanra mindenkinek a végét járták az idegei. A legkisebb incidenst is többszörösen felnagyították, mint amikor egy kisfiú lába beszorult a lépcsőkorlát rúdjai közé (szerencsére a vaj bevetése során megmenekült!); Joant hátba támadta valamilyen láthatatlan erő, ami elég erős volt ahhoz, hogy kitaszítsa őt a székéből; Maureen felkiáltott fájdalmában, amikor egy szálka ment a fejébe!; és Paulnak púp nőtt a fején, amikor egy ajtó váratlanul az arcába csapódott és ugyanilyen hirtelenséggel újra kinyílt. Ám ekkor nem volt szél sem odabent, sem pedig odakint.

De mi volt az az orrfacsaró bűz, amely gyakran átjárta az egész épületet, de kint mégsem lehetett érezni?
És az ajtógomb az étkezőbe vezető ajtón miért forgott körbe magától? Egy használaton kívüli ajtó volt, amely egy folyosóra vezetett, de mindig zárva tartották. Ezt a furcsa jelenséget az ajtó mindkét oldaláról egyidejűleg látták, és érthetetlen volt.

A kedd este hasonló volt a hétfőihez. A gyerekek lezuhanyoztak és ágyba tértek, a felnőttek a hálóhelyek közelében helyezkedtek el. Egy későbbi ellenőrzés során egy ijedt tizenegy éves fiút találtak az ágyában ülve. Az arca olyan fehér volt, mint a lepedő, amit maga köré fogott. Teljességgel halálra váltan, sírásra képtelenül ült ott, így egy ideig senki sem tudott rájönni, mi rémisztette meg őt ennyire. Később úgy mesélte el, hogy egy részleges alakot látott az ajtóban állni. Egy fél arcot, vállat, és a kezét az ajtó kilincsén. Az alak többi része látszólag elenyészett a semmibe.

Paul mellette maradt, amíg elaludt. A többiek szintén próbáltak nyugovóra térni az éjszakára, de újra hallották a szörnyű jajgatásokat és nyögéseket.
És a gondnok kunyhójában sötétség uralkodott.

A szerda látszólag zavartalanul indult. Az idő még mindig elviselhetetlenül meleg volt, tulajdonképp megdőlt a meleg rekord abban a körzetben.

A reggeli után és a házimunka befejeztével mind úszni mentek Joan, a lánya, Darleen és két másik lány kivételével.

Mindannyian a társalgóban ültek, amikor elkezdődtek a nyögések.
Először senki sem szólt semmit. Joan elhatározta, hogy nem fogja hagyni, hogy a fiatalok meglássák rajta a félelem jeleit, ezért mindent megtett, hogy figyelmen kívül hagyja a hangokat és megpróbálta túlkiabálni. Ez egyre inkább lehetetlennek látszott. A nyögés rémes jajgatássá erősödött. Majd szívfacsaró zokogássá, majd kezelhetetlen sopánkodássá. Végül nem tudták tovább elviselni, ezért Joan azt javasolta, menjenek a konyhába és lássanak hozzá az ebéd elkészítéséhez. Darleen annyira elsápadt, hogy Joan kiküldte őt és a lányokat a kertbe, így egyedül látott hozzá az főzéshez. Beismerte, hogy megbénította a félelem, de tudta, hogy kell lennie magyarázatnak, bár nem volt már képes válaszokat keresni.
A legfőbb elhatározása az volt, hogy a fiatalok ne rémüljenek meg.

Végül a hangok megszűntek. Mindenki visszatért a táborba és a nap hátralévő része látszólag eseménytelenül telt. Azonban, miután a gyerekek nyugovóra tértek, nyilvánvalóvá vált, hogy a felnőttek éjszakája nem fog békében telni.

Mind együtt voltak a szobában, amikor a nyögések újrakezdődtek. Úgy döntöttek, hogy a gyerekek hálórészéhez mennek. A matracokat sietősen a földre helyezték, így az összes felnőtt közel volt egyik vagy másik ajtóhoz, és mind elhatározták, hogy egész éjjel ébren maradnak. Joan és Darleen együtt maradtak a főbejárat mellett, seprűket és felmosókat tettek keresztbe az ajtóban, hogy akadályt állítsanak bármilyen betolakodó ellen. Esélytelen lett volna becsukni az ajtókat a fullasztó melegben.

A hálókörlet ajtaja a gondnok kunyhójára nézett. A legtöbben nyugtalanul aludtak, de ennek a fáradt csoportnak egy újabb nappal kellett szembenéznie. Amikor Joan Harrison felkelt, hogy leszámoljon az utolsó ott töltött napjával, azzal erős elhatározással tette, hogy megpróbálja maga mögött hagyni a korábban történteket és mindent megtesz, hogy boldog nappá tegye azt mindannyiuk számára.

Csupán huszonnégy óra, mondogatta magának és mind biztonságban lesznek a hazafelé tartó buszon. És számára az otthon még sosem hangzott ennyire jól.

A reggeli után Joan megpillantotta a gondnokot és újra megemlítette a nyögéseket és a sírást, de az csak nevetett rajta. Azt javasolta Joannek, hogy nézesse meg magát egy orvossal, amikor hazatér Perthbe, de ahogy Joan is rámutatott, a csapat minden tagja furábbnál furább dolgoknak volt tanúja és nagy valószínűséggel néhány gyerek nemcsak részese volt ezeknek, hanem fizikailag hatással is lesznek rájuk. De ő csak nevetett és ment a dolgára.

Úgy esett, hogy volt néhány régi ismerőse a Harrisonéknak, akik Yorkban éltek. Körülbelül három éve élhettek már ott. Joan nem tartotta velük a kapcsolatot, de az egyik fiatal lánynak a táborban élt ott egy nagynénje, és Joan érkezésének híre az ifjúsági központban eljutott a barátaihoz is.

Egy kellemes meglepetés volt Joannek, amikor a barátja, Sylvia és hét gyermekéből hat felkereste a táborban aznap délután.

Sylvia megkérdezte, hogy tud-e bármit is egyáltalán arról a régi épületről, és felidézte a hallottakat, miszerint a kezdeti időkben egy ápolónő természetellenes halált halt ott, és állítólag hallották, ahogy könyörög, hogy engedjék ki onnan! Joan megállapította, hogy biztosan az emeleti kis zárt szobára, a haldoklók szobájára gondolt, ahonnan el akart szabadulni.

Sylvia rettenetesen aggódott Joanért és a többiekért, és megegyeztek, hogy aznap este a férjével visszatérnek. Így is tettek, és csak később jöttek rá, mibe is keverték magukat. Ez volt az az este, amit Don, a férje, sosem fog elfelejteni.

Körülbelül tíz órakor Don és Paul, mindketten elemlámpákkal felszerelkezve elindultak, hogy alaposan megvizsgálják a földszintet, míg a nők a szokásos ellenőrzést végezték a gyerekek hálóiban. Mindannyian békésen aludtak, és a két férfi is nyugalomról számolt be, amikor visszatértek. Beleértve a kunyhót is, ami sötéten álldogált. Ekkor Don és Sylvia felkísérte Pault és Maureen Cramert a régi épület emeletére. Mindannyiuknál volt egy-egy elemlámpa és egyhangúlag úgy döntöttek, hogy felkapcsolnak minden egyes lámpát. Ahogy fogalmaztak, ők csak csendben körül akartak nézni.

A lépcsőn felérve leellenőrizték a haldoklók szobájának ajtaját. Be volt reteszelve, és le volt lakatolva. Beléptek a hálóterembe és megvizsgálták benti kisebb szoba ajtaját. Ez is zárva volt.
A kandallóhoz mentek, ekkor mind a négy elemlámpa hirtelen kikapcsolt. Félelmükben mind az ajtó felé indultak, de ahogy megmozdultak, az elemlámpák bekapcsoltak. Mindannyian túlságosan megdöbbentek, hogy bármit is szóljanak, ezért visszaléptek a kandallóhoz, ahol a lámpák ismét kikapcsoltak. Háromszor ismételték meg a mozdulatot, és minden esetben ugyanaz történt. Nem találtak semmi magyarázatot arra, ami történt, ezért tovább indultak hálóhelyiség végében lévő fürdőszoba felé.

Legnagyobb meglepetésükre csobogó vizet hallottak és az elemlámpáikkal a mosdót megvilágítva gőzölgő, forró vizet láttak eltűnni a lefolyóban. Mindkét csap határozottan el volt zárva! A meleg vizes csap és a cső forró volt. Teljességgel kizárt volt, hogy bárki is lehetett volna a fürdőszobában, vagy elhagyhatta volna azt anélkül, hogy észrevegyék.
Senki sem mehetett el a csoport mellett, mert elállták az ajtót.

Mindannyian eléggé megrémültek ettől, de elhatározták, hogy átnézik a terület minden centiméterét. Minden szekrényt kinyitottak és minden ágyba és alá benéztek. Elégedetten, hogy nincs egy látható betolakodó sem, visszatértek a konyhába és csatlakoztak a csoport többi tagjához egy teára. Ezalatt a többi nő végrehajtotta a szokásos ellenőrzéseket a gyerekeknél, de Joan beismerte, hogy félt, és hogy semmit sem szeretne jobban, mint összeterelni a gyerekeket és eltűnni arról a helyről.

Azonban a többiek meggyőzték, hogy nyugodjon meg. Ahogy ők mondták, már csak pár óra volt napkeltéig.

Fogták a csésze teáikat és átmentek a kis társalgóba. Mind a négy elemlámpát a konyhában hagyták. Hallották a konyhaajtót becsapódni. Nem volt szél, de bármiféle huzat sem. Senki sem juthatott oda anélkül, hogy meglátták volna. Ami rosszabb, hogy az ajtó nemcsak becsapódott, de be is zárult, és az elemlámpák bent maradtak, és egyedül a gondnoknak volt hozzá kulcsa.

Csak ültek ott pár percig, és megvitatták, mihez kezdjenek, amikor hirtelen egy borzasztó hang vagy robbanás meg nem rázta az épületet. Joan először arra gondolt, biztosan a bojler robbant fel. Majd mindenki kirohant az főépületből a melléképülethez. A gyerekek úgy tűnt, mind békésen alszanak, és látszólag semmi bajuk. Ahogy kinéztek, rájöttek, hogy égve hagyták a lámpákat a régi épületben, de egyik felnőtt sem volt elég bátor, hogy visszamenjen oda. Az elemlámpák nélkül nem voltak hajlandóak megkockáztatni, hogy bárhova is menjenek.
Bármi is volt az a hang, nyilvánvaló volt, hogy senki más nem vette észre, és a gondnok kunyhójában továbbra is sötét volt. Szerencsére Don kocsija odakint állt és bár vonakodva, de Sylvia felébresztette a gyerekeiket és haza indult, hátrahagyva Dont, hogy maradjon őrt állni a többiekkel.

Joan és Paul a szobához mentek, amin Joan a többi nővel osztozott. Ott találták Maureent az ágyában ülve, aki hihetetlenül furcsának tűnt és ezt csak úgy tudták megfogalmazni, hogy "transzban volt". Bár látták rajta, mégsem tudták megérteni azt a szörnyűséges változást, amin keresztül ment. Mindketten évek óta ismerték Maureent, de most az arca annyira eltorzult, olyan hihetetlenül irreális volt, hogy sem Joan, sem Paul nem ismerte volna fel. Ekkor Vinny, aki felült az ágyában, hirtelen kiabálni kezdett, hogy látott valamit a Joan ágya melletti ablakban. Akármi is volt, eltűnt addigra, mire Joan és Paul odaértek, de Vinny, aki a pánikroham határán állt, esküdött, hogy látott egy homályos, kísérteties alakot és ezzel lefeküdt és fejére húzta a takarót.

Ekkorra Marueen úgy tűnt, magához tért, bármi is volt az, ami ilyen hatással volt rá. Látszólag nem esett baja, de Joan és Paul úgy gondolták, az lesz a legjobb, ha nem mondanak neki semmit.

Végül Don, Paul, Wilma és Mrs. Otto különböző fegyverekkel szerelkeztek fel, pl. krikettütővel, farönkökkel és egy flakon légyirtóval.
Don és Paul elhelyezkedtek a hálók bejáratánál fekvő matracokon. Joan a saját ágyába feküdt Darleennel.

Viszonylag csendesen telt az éjszaka, ám egyszerre Maureen felkiáltott, hogy valami volt az ajtóban, és bár senki sem látott semmit, Maureen ismét rosszabbul lett. Meglehetősen szörnyű volt látni, hogy egy vonzó, közismerten boldog barát egy ilyen felismerhetetlen, szinte groteszk lénnyé változik.

Ahogy figyelték őt, Vinny sikítozni kezdett és úgy tűnt, önmagával viaskodik. Hirtelen kiabálni kezdett feléjük.
- Miért nem segítettetek?
Megdöbbenve néztek rá.
- Biztos hallottatok, hiszen kiabáltam! - A saját torkát szorongatta. - Láttátok őt? A torkomat szorongatta. Megpróbált megölni!
Joan azt mondta, biztosan csak egy rémálom. Vinny hevesen tagadta ezt. Hogyan is lehetett volna, teljesen ébren volt. És ezt be is bizonyította, mert elismételt mindent, amit hallott. És amikor megvizsgálták a torkát, zúzódásokat láttak, ahol Vinny úgy érezte, megragadták.
Maureen ismét jobban lett, és Joan fáradtan visszatért az ágyába.

Minden csendesnek tűnt egy ideig, de nem mindenki aludt. Ekkor kezdődött a zene.

Paul magával vitt egy magnót a kirándulásra. Még korábban hallgatott rajta valamit a társalgóban, ahová eredetileg tette. De a történtek miatt csak egy számot hallgatott meg, aztán kikapcsolta.

Ám most határozottan hallották, hogy az a szám újra felcsendül.
Senki sem állt készen átmenni a főépülethez. Megegyeztek abban, hogy várnak napkeltéig.

Joan emlékszik, hogy csendesen üldögélt az ágyában, az ablak mellett. A függöny el volt húzva. Emlékszik, hogy elszáll belőle minden erő, ám a leghalványabb fogalma sincs, miért húzta el hirtelen a függönyt, és nézett ki az ablakon. Nem mutatott semmilyen érzelmet, amikor szembe találta magát a jelenéssel. Egyedül így tudta leírni mindazt, amit látott.

Az ablak túloldalán állt. A homályos, majdhogynem gőzszerű felnőtt forma. Visszahúzta a függönyt és visszaült, ahogy ő fogalmazott, mint egy zombi. Néhány pillanattal később ismét felemelte a függönyt. Még mindig ott állt. Ismét visszahúzta. Csak ült ott és várt, és néha újra-újra kinézett, hogy eltűnt-e már. Arra gondolt, hogy előbb-utóbb el kell tűnnie és végül így is lett.

Azon gondolkozott, miért érzi magát ennyire kábultnak, érzéketlennek. Minél többet gondolkozott az események láncolatán, annál közönyösebb lett. Olyan volt, mint mondta, mint egyáltalán nem is létezni.

Napkeltéig az ágyában feküdt, és bár néhányan nyugtalanul bóbiskoltak, a legtöbben aludtak egy kicsit és hálásak voltak, hogy a hosszú éjszakának vége. A lámpák még mindig égtek a régi épületben, de a konyha ajtaját már nyitva volt. A lejátszó a társalgóban ugyanúgy kikapcsolva állt, ahogy előző éjszaka hagyták, és a kazetta, amit előző éjjel hallottak, benne volt a lejátszóban.

Senki sem szólt túl sokat. Maureen Cramer az órákat számolta addig a pillanatig, míg a férje értük nem jön a busszal Perthből. Mindannyian megreggeliztek és megszervezték a gyerekek reggeli teendőit, majd összecsomagoltak és kitakarítottak.

Már korábban elhatározták, hogy Mr. Cramer egyenesen az éjszakai műszakból indul értük, és majd a visszaút előtt kellene aludnia egyet, de amikor megérkezett és hallott néhány történetet, valamint maga is körülnézett a helyen - és rögtön rossz érzése támadt vele kapcsolatban -, abban egyeztek meg, hogy az egész tábor Don házához megy, és Mr. Cramer is majd ott piheni ki magát.

Ezalatt a gondnok újra feltűnt a színen.
Joan úgy gondolta, időpazarlás lenne bármit is megemlíteni és a kérdésére, hogy "kellemesen telt az éjszaka?", azt válaszolta, hogy még neki is hallania kellett azt a hangos zajt. Tagadta, hogy bármit is hallott volna. Azonban Joan ragaszkodott hozzá, hogy kísérje fel őket az emeletre. Velük tartott, és Joan szerint ő is meglepettnek látszott, amikor a haldoklók szobájának bereteszelt és lelakatolt ajtaját szélesre tárva találták. A hálóterembe lépve a korábban bezárt belső szoba ajtaját is nyitva találták.
Semmilyen magyarázattal nem tudott szolgálni.

Többen is állítják, akik meglátogatták azt a helyet, hogy szintén tapasztaltak egy fura jelenséget az épületben. Egy nyolcvan éves hölgy, aki egykor főápoló volt ott, és az 1920-as évek elején hagyta ott a kórházat, emlékszik, hogy volt valami nagyon rémisztő a felső szintben és senki sem szeretett ott dolgozni éjszakánként. Mindig kettesével végezték ott a munkát. Senki sem ment volna egyedül.

Azonban sokan vannak, akik teljességgel cáfolnak bármilyen állítást, miszerint a hely kísértetjárta.

Joan befejezte a történetét és tudta, hogy türelmetlenül vártam, hogy mással is találkozhassak a segítők közül, így megszervezett egy találkozót Maureen Cramerrel. Korábban már beszéltem vele telefonon, és amikor személyesen találkoztam vele, megerősítette a benyomásomat, miszerint egy egyenes, értelmes személyiség. Egy boldog, társaságkedvelő nő, akivel könnyű beszélgetni.

Maureen a kisfiával és lányával utazott a táborba és ő vállalta el a főzést. Több mint elég feladata volt az érkezést követően, amivel elfoglalhatta magát. Összegyűjteni és elrendezni a készleteket és előkészíteni az első étkezést.

Később, azon az estén megvitatták a nyomasztó hőséget a többi szülővel és azon gondolkodtak, hogy mind sokkal nagyobb kényelemben lehetnének, ha a régi épület emeleti szállásán rendezkednének be, ezért az épület ezen részéhez indult, hogy körülnézzen. Paul úgy döntött, vele tart.

Amikor elérték a hálóterem közepét, ámulatba estek a süvítő szél hangjától és érzésétől, ami a kémény felől áradt. Az éjszaka meglehetően csendes volt, csak egy kis enyhe szellő odakint, ám bent egy enyhe huzat sem.

Ott állva mindkettőjüknek az a különös érzése támadt, hogy nincsenek egyedül. És újra, amikor elérték a hálóterem végét, biztosak voltak benne, hogy valamilyen láthatatlan jelenség van velük a szobában.

Amikor visszatértek és csatlakoztak a többi szülőhöz az épület tornácán, mindketten hallották a hátborzongató nyögést és sírást, és ez lehetett az első, hogy a gyerekek hálóiba rohantak, hogy megnézzék őket. Mind békésen aludtak.

Kedden Maureen a konyhában volt Joan Harrisonnal. Megtöltötte a teáskannát, míg Joan egy fehér porcelán kancsót hozott a kamrából és elhelyezte azt a mosogatóval szemközti padon. Ahogy ott álltak és várták, hogy felforrjon a víz, arra lettek figyelmesek, hogy a kancsó felemelkedik a levegőbe és több métert is megtett, mielőtt lezuhant és összetört a padlón.

Később számos különös és felfoghatatlan incidens történt az elektromos sütővel is. A sütőlapok egyszerre kihűltek, anélkül, hogy lekapcsolták volna. Nyilvánvalóan egy áramkimaradástól vagy biztosítékhibától az egész sütő leállt volna, és csak alkalmanként fordult elő ez a hihetetlenül különös rendellenesség. Máskor teljesen jól működött a sütő.

Maureen szintén a szemtanúja volt az ajtógomb különös viselkedésének. Ahogy korábban Joan elmagyarázta, ezt az ajtót nem használták. Maureen szerint csak félig kellene balra fordítani a gombot, ha valaki ki akarta volna nyitni az ajtót. Mindannyian megdöbbentek, amikor teljesen magától forogni kezdett körbe és körbe. Még néhány gyereket is összezavartak a látottak.

Maureen volt az egyike azon szülőknek, aki elkísérte a gyerekeket az uszodába (Joan a lányával, Darleennel és két másik lánnyal a napközbeni nyögést és jajgatást tapasztalták meg). Miután Maureen visszaért az uszodából, az egyik lány hozzá sietett. A kislány nagyon szomorúnak látszott és azt mondta, vér van a lépcsőfeljáró alatt. Ott is volt. Néhányan látták ezt a teljességgel megmagyarázhatatlan jelenséget. A vér láthatóan az egyik lépcsőfok felszínéről szivárgott át. De ott nem volt nyoma vérfoltnak vagy maszatolásnak. Nem volt nyoma bármilyen emberi beavatkozásnak. Egy lány azonban elég bátor volt ahhoz, hogy megkóstolja a folyadékot. Megerősítette, hogy vér volt. Maureen is eléggé biztos volt ebben, ezért feltörölte azt és mindannyian alaposan megnézték a lépcsőfokok tetejét, de abszolút semmi jele nem volt annak, honnan származhat a vér. Amint eltakarították, nem jelent meg újra. Biztosan nem volt ott percekkel korábban, mert a lépcsősort is használták, amikor csapóajtót vagy más rejtett helyet kerestek, ahonnan bárki is bejuthatott volna.

Maureen visszaemlékszik, ahogy aznap este a többiekkel a gondnok társaságában felmentek az emeletre. Ezt már korábban megszervezték, így kinyithatták addig a kis padlásszoba ajtaját. Az egyik kutya szintén ott volt velük. Mikor eljutottak a lépcsőfordulóig, a kutya habozott, és félelem látszott rajta. Erőszakkal kellett felvonszolni az emeletre. Majd kinyitották az ajtót. A kutya nem lépett be és Maureen állítja, hogy ott elszállt belőle minden erő, hogy a szoba felé lépjen. Valami visszatartotta. És alig tudta visszatartani, hogy el ne hányja magát, amint megérezte azt a leírhatatlan bűzt. Azt mondja, sosem érzett még olyan kellemetlen szagot. A szobát ismét bereteszelték és lelakatolták.

Később, mikor mindannyian lepihentek a melléképületben, mind hallották a nyögéseket és a sírást. A gyerekeket legalább háromszor ellenőrizték, és minden alkalommal mélyen aludtak.

Másnap számos különös dolog történt. Maureen egy különös tűszúrást érzett a fején, míg egy széken ült a társalgóban. Ekkor volt, amikor Joant hátba támadták. Senki és semmi nem volt a közelben, de minden eseménynél egy pillanatra érezhető volt az a borzalmas szag, majd el is tűnt. Délután váratlanul látogatók érkeztek. Az egyik szülő régi barátai voltak. Miután hallottak a különös eseményekről, úgy döntöttek, este újra odalátogatnak, és így is tettek.

Később Maureen felment az emeletre Paullal és a vendégekkel, Donnal és a feleségével, Sylviával. Eldöntötték, hogy az elemlámpákat is viszik, hogy alaposan körül tudjanak nézni anélkül, hogy felhívnák magukra a figyelmet. Úgy gondolták, nem lenne tanácsos fényárba borítani az épületet.

Azonban a legkülönösebb dolgok akkor történtek a lámpákkal, amikor a kandalló közelébe mentek az egykori kórteremben.
Mindegyik egyszerre kapcsolt ki. Amikor néhány lépést hátráltak, újra bekapcsoltak az elemlámpák. Ettől mind megijedtek egy kicsit, de együtt maradtak és néhányszor újra megismételték ezt a műveletet és a lámpák mindig kialudtak és újra bekapcsoltak, a leghihetetlenebb módon.

Átvizsgálták a hálóhelyiséget, minden ágyat, és minden ágy alá benéztek. Emeletes ágyak voltak felsorakoztatva a szoba minden oldala mentén. Az orrfacsaró bűz szintén megmaradt, de sosem ugyanazon a helyen.
Visszafelé menet benéztek az oldalsó szobába és észrevettek egy furcsa, hosszúkás formát a padló közepén. Mivel árnyéknak hitték, felkapcsolták a lámpát, de nem árnyék volt, sokkal inkább egy kisebb, sötét gőzfelhő , ami lassan szertefoszlott a szemük előtt.

Mindannyian visszatértek a csoport többi tagjához és megvacsoráztak. Vacsora közben arról beszélgettek, milyen logikus magyarázat lehet azokra, amiket hallottak és éreztek. Eldöntötték, hogy újra felmennek az emeleti hálóterembe, amit meg is tettek, és átnéztek minden egyes zugot és rést, minden ágyat, szekrényt, stb. Teljesen biztosak voltak abban, hogy senki sem rejtőzött az épületben és lehetetlen volt, hogy bárki beléphetett volna vagy elhagyhatta volna az épületet anélkül, hogy meglátnák.
És mégis, mikor mind a fürdő ajtajához értek a hálóterem végén, legnagyobb megdöbbenésükre vizet láttak eltűnni a lefolyóban és egy csap sem volt megnyitva. A csap forró volt, mintha épp csak akkor használták volna. Ha bárki lett volna a fürdőszobában, el kellett volna haladnia a csoport előtt, hogy eltűnhessen onnan és egyáltalán nem volt hová rejtőznie.

Maureen visszaemlékszik, hogy addigra már Don is eléggé megrémült, egész idáig a legtöbb incidenst azzal hessegetett el, hogy csak képzelték vagy csak egy ügyes tréfa volt. Majd legnagyobb csodálatukra, amikor elhagyták a hálótermet, észrevettek egy kis fényt kiszűrődni a padlásra vezető ajtó alatt. Már korábban ellenőrizték, és az ajtó be volt zárva és reteszelve. A fény további nyomozgatást követően eltűnt, és az ajtó ugyan nyitva volt, de a szoba teljesen üres volt. Csak a bűz maradt.

Az ajtó, amit a férfiak becsuktak és lezártak, teljesen nyitva állt. Mostanra már hallották a gyerekeket a hálókörletből, szóval oda mentek. Egy fiú az ágyában ült, az arca olyan fehér volt, mint a lepedő. Láthatóan rettegett, és idő telt, míg egy szót is sikerült kihúzni belőle. Végül azt mondta, a hely "kísérteties". Látott egy fehér alakot az ablakban.
Ezt később Joan és még mások is látták. Maureen szintén jelen volt, amikor a láthatatlan entitás megtámadta Vinnyt. Biztosan állítja, hogy Vinny teljesen ébren volt akkor, és lehetetlen lett volna, hogy a sebeket a nyakán magának okozza. Vinnyt nagyon megrázták a történtek és hetekkel később sem tudott róla beszélni.
Később, aznap este Maureen furcsa, kattogó zajokat hallott, de minden alkalommal, amikor nyomozni kezdett utánuk, a zajok megszűntek.

Úgy hajnali négy óra körül zenét hallottak a főépület felől, de ekkor már senki sem vállalkozott rá, hogy nyomozni kezdjen utána. Seprűkkel és felmosókkal barikádozták el a hálókörlet bejáratait, és krikettütőkkel, farönkökkel fegyverkeztek fel, és egyiküknél volt egy hatalmas flakon légyirtó. A férfiak matracokat terítettek a főbejárat elé, de mindannyian ébren maradtak napkeltéig. Aznap reggel, reggeli után mindannyian felmentek az emeletre a gondnokkal, és minden zárt ajtót kinyitottak és észrevettek egy ruhaakasztót a padlásfeljárónál. Az határozottan nem volt ott korábban. Mindegyiküknek feltűnt, hogy a rothadó bűz is eltűnt.

Maureen beismerte, hogy a gondnok zaklatottnak látszott a nyitott ajtók láttán. Viszont éjjel nem hallotta a "robbanást". Amikor elmesélték neki a többi furcsaságot, elmondta, hogy az előző templomi csoport szintén látott egy fehér alakot a tornácon.

Maureennek korábban sosem volt bármiféle természetfeletti élménye. Bizonyossággal állította, hogy furcsa erők munkálkodnak abban az épületben. Tudja, hogy mit látott.

Egy egészséges, sportos fiatalember hogyan reagál egy ilyen természetfeletti élményre?
Ezt a kérdést tettem fel Paul Harrisonnak, Joan Harrison fiának és a rockinghami Kis Atléták Klubjának edzőjének, és a csapat egyik tagjának, akik rendkívül furcsa dolgokat észleltek a régi York kórházban.

Amikor először találkoztam Paullal, nem sokkal a szünidő után, még mindig lábadozott abból a kezdeti sokkból, amik ott érték.
A zavarodottság hihetetlenné teszi a történteket, de ahogy állítja, hinnie kell abban, amit látott. És a tény, hogy több szavahihető ember is szemtanúja volt, csak megerősíti a hitét abban, hogy valamilyen különös erők ügyködnek az épületben.

Emlékszik, hogy az érkezés napján elmondták nekik, hogy a régi épület emeleti részére szigorúan tilos a belépés. Azonban a rendkívüli melegre való tekintettel a felnőttek megvitatták, hogy sokkal kényelmesebb lenne a gyerekeknek, ha odafent alhatnának, ahol a hálóterem két oldalán az ablakok jobb légkört nyújtanak.
Elkísérte Mrs. Maureen Cramert, hogy körülnézzenek. Az első dolog, ami meglepte őt, az a hálóterem fagyos levegője, és a tény, hogy bár odakint nyomasztóan állott volt a levegő, bent mégis süvített a szél a kéményből. Tudatában volt egy láthatatlan jelenlétnek a szobában. Emlékszik az undorító szagra, mint amilyet még sosem érzett azelőtt és később, aznap este hallotta a furcsa nyögéseket és jajgatást, ami úgy tűnt, a lezárt szoba felől jön.

Másnap Paul a folyosó közelében volt, amikor Kirstynek rémisztő élményben volt része, ahogy egy különös erő megpróbálta áthajítani őt az üvegajtón.
Elsőként érkezett a helyszínre és látta a rémületet mindkét lány arcán.
Később megpróbálta eltünteti az üveg éles maradványait az ajtóból, de a gondnokkal hozatott vastag deszka minden erejére szükség volt, hogy kimozdítsák a szilánkokat. Nem sokkal ezután a társalgó ajtaja az arcába csapódott, tulajdonképp a homlokán találta el és púp is nőtt rajta. Majd az ajtót szinte azonnal újra kinyitotta egy láthatatlan kéz. Mégsem volt semmiféle szél vagy huzat, aminek a tulajdonítani lehetne a történteket.

A harmadik napon Paul volt az első, aki a helyszínre ért, ahol a kislány meglátta a vért a lépcsősor alatt. Csak ismételni tudja önmagát, miszerint a vér friss volt és látszólag a felszínéről szivárgott át. De ott határozottan nem volt vérfolt és senki sem érhetett oda előbb anélkül, hogy ő vagy a csoport többi tagja észre ne vette volna.

Azon az éjjelen ismét hallotta a nyögéseket és a sikoltást. Paul megerősítette, hogy tagja volt azon négy felnőttnek, akik próbáltak logikus magyarázatot találni a történtekre. Ő is Donnal, Sylviával és Maureen Cramerrel tartott a főépület emeletére. Ő tartotta az egyik lámpát, ami olyan furcsán viselkedett, amikor a kandallónál kialudt, majd újra bekapcsolt.
Ő volt az, aki először megpillantotta a vizet rejtélyesen eltűnni a lefolyóban. Ahogy állítja, lehetetlen lett volna, hogy bárki is elrejtőzzön az épületben anélkül, hogy észrevennék. Nem volt más kiút és teljességgel lehetetlen lett volna bárkinek is kijutni a fürdőszobából anélkül, hogy a négy felnőtt meglátná.

Később a földszinti társalgóban volt, amikor a robbanás történt és szintén látta, hogy az emeleti ajtó, melyet korábban személyesen ellenőrzött, hogy zárva és lakatolva legyen, most teljesen nyitva állt, mintha valami hatalmas erő kinyitotta volna. Aznap éjjel megfigyelte, ahogy a gyerekek hálójának ajtaja lassan kinyílik. Nem volt ott senki, de megerősíteni látszik a sokkos állapotban talált fiú félelmetes élményét, amikor is egy kísérteties alakot látott köddé válni az ajtóban.

Miután beszéltem Paullal és végighallgattam az tapasztalatait erről a rendkívüli eseményről, csak annyit mondhatok, hogy egészen biztos vagyok abban, hogy egy nyílt és őszinte szemtanú. Épp olyan zavartnak látszott, mint bárki más is lenne a történtek után.

Létezhet, hogy hat teljesen normális ember elképzelje mindazt, ami történt? A hetedik kívülálló, aki önként vált részesévé az eseményeknek, saját bevallása szerint sohasem teszi be oda a lábát még egyszer. Mégis Joan k&eac