"Mivel mindig színész akartam lenni, boldogított a tudat, hogy több közösségi színháztársulat is van a városban, melyek lehetőséget adtak számomra, hogy fellépjek az előadásaikon. Hamar hozzászoktam a gondolathoz, hogy minden színházat, akármilyen rég épültek is, valamiért szellemek lakják.

Az egyik színház valójában egy régi templomban lett kialakítva, ami egy történelmi kerület szélén fekszik, ami telis-tele van tekintélyes villákkal. A színpadot azon a környéken állították fel, ahol a kórus és a lelkész foglalt helyet egykor, de az eredeti padok még mindig megtalálhatók az egykori szentélyben, és a hallgatóság ülőhelyeként szolgálnak. Ez a színház az eredeti szövegkönyveiről ismert.

A társulat (szó szerint) büszke négy szellemére. Mutattak nekem egy elkapott fényképet az egyik feltételezett szellemről. Csak azt láttam, hogy a fényképező lencséje megtörte az ablakból beáradó fényt, ami miatt egy homályos foltot/alakot láthattam a képen, de nem szóltam semmit, mivel a színház tulajdonosa nagyon izgatott volt.

Mivel tehetségem van ahhoz, hogy gyorsan megjegyezzek dolgokat, a tulajdonos felhívott egy pénteki napon, hogy vegyem át az egyik színész szerepét, akinek balesete volt és eltörte a lábát. Az előadást amúgy is csak hetek múlva tartották. Egyszerű, de jól megírt darab volt, tele humoros jelenetekkel. A karakteremé ugyan nem volt egy főszerep, de a műsor nagy részében színpadon lehettem. Több jelenetben egy étkező asztalánál kellett ülnöm és elfoglaltnak látszani, de sosem vettem részt a főbb cselekményben.

Egyik este, a darab végéhez közeledve, a szokott módon (hideg) kávét szürcsölgettem a színpadon, és eljátszottam, hogy egy régi kellék újságot olvasok, amikor valami megragadta a tekintetem a közönségben. Az első sor alig egy méterre volt a színpadtól, szóval ritkán ültek ott. Ezen az estén azonban egy nőt láttam a padsor sötétbe burkolózott bal szélén. Ez szokatlan, gondoltam, mivel kevesen voltak aznap este, és többnyire az egykori szentély közepe felé húzódtak, hogy jobb rálátásuk legyen a színpadra. Úgy változtattam meg testtartásomat, hogy jobban megnézhessem ezt a nőt anélkül, hogy úgy tűnne, a közönséget fürkészem. Láttam, hogy a haja kontyba van kötve, és egy nagyon magas nyakú ruhát viselt, de túl sötét volt, hogy lássam az arcát vagy alaposabban a külsejét.

A karakterem sorai következtek, így hát beszálltam a jelentben folyó vitába. Mikor a kis szerepem végetért, és a színpad másik oldalán zajló eseményektől sértődötten (karakterben) visszatértem a székemhez, óvatosan ismét a nő felé fordultam. Láttam, hogy mosolyog. Mikor a fények bevilágították a termet, ő már sehol sem volt.

A következő négy előadáson a nő ott ült a padon. Mindig őt kerestem, mikor a színpadnak azon a sarkán voltam. Mindig mosolygott, de eltűnt, mire felhúzták a függönyt.

Mikor már ötödszörre láttam, beszéltem róla az igazgatónak, aki a csarnok bejáratánál szedte a jegyeket. Szokatlanul nézett rám, és megkérdezte, nem-e egy viktoriánus öltözetben lévő, kontybakötött hajú hölgyről van-e szó. Mondtam, hogy így van. Az igazgató összecsapta a kezeit, és elárulta, hogy a leghíresebb szellemet láttam a négy közül, mivel úgy tűnik, ez a nő rendkívül élvezi az előadásokat, és mindig feltűnik a közönségben, ha tetszik neki a műsor.

A következő pár előadáson nagy közönségünk volt; így az első sorokat is elfoglalták. A hölgy nem jelent meg azokon az estéken, de amint csökkent a hallgatóság és a padok megüresedtek, visszatért. Furcsa mód egyetlen színész sem látta rajtam kívül, pedig pontosan leírtam, hol szokott helyet foglalni.

Az előadás utolsó napján, a darabot követően egy pezsgős állófogadást szerveztünk a templom alagsorában, melyet étteremmé alakítottak át. A nézőink és mi is táncoltunk, és jól éreztük magunkat, ám futólag a lépcső felé pillantottam, ami az előtérből/egykori narthexből vezetett az alagsorba. A lépcső tetején állva megláttam a nőt, és nagyon szomorúnak tűnt. Valaki elhaladt előttem, és a hölgy abban a pillanatban eltűnt.

Senki sem tudja biztosan, ki lehetett ő, habár sokan úgy gondolják, hogy egy egykori színésznő, aki a környéken élt. Sosem éreztem félelmet vagy fenyegetettséget a nő miatt. Sajnálatos módon, még három előadáson vettem részt a színházban, de sosem láttam többé a hölgyet. Talán azok a műsorok már nem tetszettek neki?"