"Ezt egy újságcikkből másoltam, ami a Corpus Christi Caller 1984. október 27-i, szombati számában jelent meg. A cikket Jerome P. Curry rovatszerkesztő írta. Mindig úgy gondoltam, ez a legrémisztőbb történet, amit valaha olvastam és meg akartam osztani az oldal olvasóival.

Az öreg, kétszintes ház, az azt körülölelő tornác, és a félig leszakadt háztető legendássá váltak. Megkíséreltek a hajdani, elhagyatott otthonból pajtát kialakítani a földszinti fal ledöntésével, de a tehenek nem tudtak bent megmaradni. A teheneknek legalább annyi józan eszük van, mint az embereknek.

Azonban a szellemmel - bár valójában többes számban beszélhetünk; két vagy talán három szellem is lehetett, ha beleszámoljuk a macskát - nem halloween estéjén találkoztam. Hanem tizenkettedik életévem tavaszán, amikor még a tornác pillérein kúszó és éledő virágok egy kis színt adtak az öreg, szürke, viharverte viskónak.

A történet elég egyszerű.

Majd' száz évvel ezelőtt, 1920-ban egy férfi és a felesége éltek ott. A férfi egyszer késő éjjel ért haza és a feleségét mély álomban találta, macskája mellette dorombolt. Egy duplaélő fejszével végzett mindkettővel. Senki sem tudja, miért. Talán féltékeny volt a macskára. Talán féltékeny volt a papra a templomból, amit gyakorta látogattak.

A tettet a férfi bátyja leplezte le, amikor másnap reggel látogatóba ment. A társalgóban ülve talált rá a gyilkosra, melynek mennyezetét átáztatta az emeleti hálóból csöpögő vér.

A nő és a macska halottak. A férjet később kivégezték. A pap, úgy tartják, elhagyta a várost.

Egy rokon, aki a házat és a birtokot megörökölte, négy holdnyira költözött, miután elkezdődtek a sikítások és a mennyezetről vér kezdett csöpögni minden hónapban, telihold idején.

Tizenkettedik életévemben még cinikusan álltam a nálamnál idősebbek és jobbak vélekedéséhez. Úgy gondoltam, remek lenne, ha bebizonyítanám, hogy olyan lények, mint a szellemek, nem léteznek.

Négyen indultunk a titkos küldetésre.

Sonny később nagy hírnévre tett szert, mikor a barátaim között elsőként randizott idősebb lánnyal. Csak elsőéves volt a középiskolában. A lány meg végzős.

Jughead egy jó barát volt, akiből egy átlagosnál valamivel jobb hátvéd vált a középiskolában.

Carrollt az tette boldoggá, ha elárulhatta a szülőknek az összes szörnyűséget, amit a fiaik elkövettek. Jugheaddel és Sonny-val pillanatnyi elmezavarunk lehetett, amikor megengedtük neki, hogy csatlakozzon az expedícióhoz. Carroll ma a adóügyekkel foglalkozik.

Csaknem éjfélkor érkeztünk a házhoz. Carroll a földszinti verandán maradt, mert nem tudott mászni.

Ahogy elértük az emeleti tornácot, az elszánt triónk hasoncsúszva haladt, figyelve és reszketve. Ekkor hallottuk meg a sikításokat. Sonny felugrott és az ablakon át bevetődött a házba, szilánkokra törve az ablaküveget. Jugheaddel követtük a már betört ablakon.

A sikítások abbamaradtak, persze csak ha nem vesszük figyelembe Carrollt, aki ordibálva nyílegyenesen hazafelé rohant.

A szobában, ahová betértünk, csak egy törött ágykeret volt és egy vardrób, amibe talán ruhákat akasztottak, mielőtt Einstein feltalálta a beépített szekrényt.

Az ablakon át távoztunk. Én voltam az utolsó. Ahogy visszaléptem a tornácra, a sikítások, melyeket zokogó "miért"-ek szakították meg, újrakezdődtek. Jughead és Sonny leereszkedtek a második szintről. Én megfordultam és visszanéztem a szobába.

Egy férfit láttam, amint egy nőt fejszével szabdal, és egy macskát, mely fújtatott rá. Láttam, hogy a férfi megüti a macskát a fejszével, majd visszatér a nőhöz.

Ez volt az a pont, amikor hátrálni kezdtem a tornácon, és a vadrózsák közé landoltam, ahol meghemperegve megtaláltam két menekülő bajtársamat.

Carroll már szólt a szüleinknek. Rendesen elpáholtak bennünket.

Másnap megvitattam Carrollal a becsületkódexet. Nem hiszem, hogy sokat tanult, de a beszélgetésünktől jobban éreztem magam."