"Mindig nyitottan álltam mindenhez, különösen a szellemekhez és más földöntúli dolgokhoz. Voltak tapasztalataim, árnyakat és zajokat észleltem otthon, mikor senki sem volt ott. De a legutóbbi, amely másfél éve történt, kitűnik a többi közül. Ez az én történetem...

Egy cég biztonsági osztályán dolgozom, aminek nem írom le a nevét, csak annyit, hogy egy pénzügyi vállalat.
Két műszakban dolgozom itt másfél éve. Általában mindenkinek van egy "első rossz napja", de az én helyzetem egész érdekes volt.

Az első napon beléptem a főkapun, majd onnan az előcsarnokba, amit mi itt úgy hívunk, hogy "keresztcsarnok", mivel keresztben fut össze a két folyosó. Nos, ott álltam az ajtókat bámulva, majd hirtelen kiürült az agyam, és elfelejtettem, merre kell mennem. A zsebemben keresgéltem a feljegyzéseimet az alkalmazottak útmutatójáról, majd beugrott, hogy otthon hagytam. Csak álltam és vártam valakire, hogy jöjjön és megmondja, merre kell mennem, de hiába. Mikor eldöntöttem, hogy elsétálok a liftekig, amik felvisznek a személyzeti osztályra, balról a legnagyobb ajtó kinyílt, és egy hölgy lépett ki rajta. Ránéztem, és köszöntem.
- Szia! - visszaköszönt, majd megkérdezte - Eltévedtél?
Igennel feleltem, és megkérdeztem, merre van a biztonsági osztály.
- Épp itt, az ajtó mögött, amin beléptem. Gyere, beengedlek.

Aznap, később a főnököm körbevezetett az egész részlegen, hogy bemutassa a többi alkalmazottat. Ahogy sétáltunk, elhaladtunk egy faliújság mellett, ami tele volt az ott dolgozók fényképeivel. Képek születésnapi bulikról, vállalati piknikekről, egyebekről... Észrevettem köztük azt a hölgyet, aki segített nekem.
- Hála neki - mondtam a főnökömnek -, ha ő nincs, órákat tölthettem volna a személyzetin, mert nem találtam a volna meg a helyes irányt a keresztcsarnokban.
Csak furcsán bámult rám - Szóval... ő segített magának... ma reggel?
- Igen, uram. Mikor a liftek felé fordultam, ő kilépett az ajtón, és beengedett.
- Mit viselt? - kérdezte a főnököm.
- Fekete nadrágotkosztümöt, alatta fehér felsőt.
Mikor megkérdeztem, miért fontos ez, azt válaszolta, - Mióta én itt vagyok, lassan három éve, ön a harmadik, aki azt állítja, segített neki. Mikor ide kerültem, három hónappal később halt meg rákban.
Amikor ezt elmondta, az egész testem libabőrös lett. Azért kérdezte, mit viselt, mert ugyanaz a ruha volt rajta a koporsójában. Ismerte a ruhát, mert látta rajta a temetésen.

Még mindig itt dolgozom, és időről időre érintést érzek a válamon, vagy valaki a nevemet suttogja, ha egyedül vagyok műszakban.

Talán még hallgatni fogom egy ideig, hisz az ő székét és asztalát kaptam meg.

Köszönöm, hogy elolvastad."