"Pennsylvania nyugati részét kísértethistóriák és legendák övezik; az acélváros több misztériumot látott az évek alatt, mint amit el tudnánk képzelni.

Nemrég házasodtam és Pittsburghbe költöztünk, közel a munkahelyemhez. Utálok vezetni, nem szeretem a forgalmat és semmi ilyesmit, ezért kellemes változás volt, hogy közelebb költözhettem. Agresszív sofőrnek tartom magam. Legalábbis az voltam.

Az út, ami a munkába vitt, nagyon kísérteties volt; egy sötét, kanyargós út egy sűrű erdőn át. Szóval nem ért váratlanul, amikor egy helybéli elmesélte arról az útról terjedő legendát.

Egyszer korán indultam a munkába (ahogy legtöbbször, Pittsburgh forgalma észveszejtő). Még teljes volt a sötétség; a Hold sem látszott a felhős égen, és rendkívüli volt a csend. Mióta felébredtem aznap reggel, fura érzésem volt... olyan, amit egy jó horrorfilm után érzel; tudod, hogy fikció... de azért elkerülsz minden tükröt, hátha mégis látsz bennük valamit.

Gyorsan mentem, és hamarosan kiértem az útra. Ez egy kétsávos, egyirányú út, tehát nincs szembe jövő forgalom. Mivel korán volt még, az út közepén vezettem. Ebben a városrészben sok volt az őz, és nem kívántam egyet sem elütni.

Nagyon sötét volt, és némi köd is összegyűlt. Felkapcsoltam a ködlámpákat, hogy kicsit jobban lássak. Hallottam egy kocsit valahol mögöttem, de nem láttam a kanyarok és a fák miatt.

Feltámadt a szél, és a köd egyre vastagabbnak tűnt. Észrevettem egy autó hátsó fényszóróit magam előtt. Lekapcsoltam a ködlámpákat és lelassítottam, hogy ne ijesszem meg az előttem lévő kocsit. Hirtelen fékcsikorgást hallottam magam mögött. A visszapillantóba néztem, és megláttam egy kocsit átfordulni a levegőben. A bal oldali sávban volt (én a jobban) és átrepült fölöttem. Dudáltam, hogy figyelmeztessem az előttem haladót, de túl késő volt. Kerekek csikorogtak, ahogy a gyorsan haladó autó belerohant ez előttem lévőbe.

Borzasztó volt a zaj. A kocsi előttem egy fába rohant, és a gyors autó kisodródott és egy másik fának ment valahol előttem.

Az út túl szűk volt, hogy megálljak. Egy kicsivel tovább mentem, ahol meg tudok állni, és visszasiettem. Ahogy a helyszín felé szaladtam, émelyítő dudálást hallottam, ami szünet nélkül szólt. Ideges lettem és megszaporáztam a lépéseimet. Amikor odaértem, a dudálás abbamaradt. Oda rohantam, ahol a kocsik letértek az útról... de nem volt ott semmi. Semmi nyomuk. Először azt hittem, hogy elhajtottak; hogy az ütközés nem volt vészes. De nem láttam őket elmenni.

Az útra néztem, ahol először egymásba mentek. Farolás nyomai látszottak, de halványak voltak; mintha több évesek lettek volna. Mi több, a korlátot, amit azt hittem, áttörtek, érintetlen volt; mintha vadonat új lett volna.

Leírhatatlanul megrémültem, és úgy éreztem, hogy az erdő megfojt. Megfordultam, hogy visszamenjek a kocsimhoz, és majdnem felbuktam valamiben. Megláttam, mi volt az; egy kis emléktábla, egy kőhöz erősítve, ami az út felé nézett. Sosem láttam azelőtt. A felirat ez volt: "Szerető szívvel emlékezünk az 1998. július 6-án elhunytakra. Talán figyelmeztetésül szolgál mások számára."

Visszaszaladtam a kocsimhoz, és sosem néztem vissza.

Csak hónapokkal később meséltem el egy barátomnak a szomszédságból. A házainknak közös bejárata van, és egymásba futottunk munkából haza jövet. Megkérdeztem, tud-e valamit egy két évvel ezelőtti balesetről azon az úton. Meghívott egy italra, és én elmeséltem a történetemet.

Figyelmesen hallgatott. Azt gondoltam, hogy hülyének néz, de mikor befejeztem, megértően beszélt. Azt mondta, hogy egy nő a kislányát vitte az iskolába azon a július 6-i reggelen, mikor egy őrült sofőr, aki azt az utat használta kerülőnek, belehajtott a kocsijukba. Az anya és a kislánya azonnal meghaltak. A sofőrt kórházba szállították, és néhány hét múlva kiengedték. Bevallotta, hogy gyorsan hajtott és nem akart a főúton közlekedni; ezért választotta ezt a kerülőutat.

A baleset egy éves évfordulóján, az autóját és a holttestét ugyan ott találták meg, ahol a hölgy kocsija is volt.

Új korlátot építettek a három élet emlékére.

Alig hittem el a történetet, minden teljesen passzolt azzal, ami velem történt. Megkérdeztem, miért nem láttam ezelőtt ezeket a dolgokat. Azt mondta, hogy a legenda szerint a tragédia csak azoknak mutatkozik, akiknél meg van a veszélye, hogy megismétlődik. Szükségtelen mondani, azóta sosem hajtottam még egyszer olyan agresszíven vagy mérgesen. Nem éri meg.

Néha, késő éjjel vagy kora hajnalban, mikor felkelek, még mindig hallom a súrlódó kerékabroncsok hangját a közeli útról. Még mindig hallom a robbanást, és a dudálást. Gyakran csodálkozom, rajtam kívül hányan hallják még ezt..."