"1992 augusztusában Görögországban, Korfu szigetén nyaraltam. A túristaszezon alatt Görögország a világ keresztútja. Lenyűgözött, hogy milyen változatos emberek vettek körül a világ minden tájáról, de néha szükségem volt egy kis egyedüllétre, hogy kitisztítsam a fejem. Olyankor béreltem egy motort és elmentem a sziget mélyére, hogy ismeretlen ösvényeket és álmos kis falvakat fedezzek fel. Az itt élő falusiak gyakran barátságosabbak voltak, mint a nevezetesebb helyek alkalmazottai, akik gyakran kiégtek és túlhajszoltak a turisták szüntelen özönlésétől.

Órákon át hajtottam az élénk, sárga vadvirágokkal szegélyezett földutakon, meredek és göröngyös dombokon, és széles mezőkön át, ahol a farmereknek meg kellett küzdeni a termesztéssel a meddő, sziklás földeken. Rajta kellett tartanom a szemem az üzemanyagszint-jelzőn, mert a kis falun kívül, ahol a motort béreltem, sehol sem volt benzinkút. Fél tanknál nem volt más választásom, csak hogy visszaforduljak.

A mutató félig volt, így épp visszafordultam, amikor észrevettem a távolban egy régi temetőt. Minden falutól és lakott területtől távol. Úgy döntöttem, megnyújtóztatom a lábam a hosszú út előtt, így a kapuhoz hajtottam, és letámasztottam a motort.

Amikor beléptem a nyikorgós, öntöttvas kapun, rögtön feltűnt, milyen nagy volt a csend. Füttyszóval nyugtatgattam magam, hogy nem süketültem meg. Pár óra maradt naplementéig és erős szél fújt, ami megtáncoltatta a sírköveket takaró elgazosodott füvet.

Görögországban nem mindig temetik el az halottakat. Főképp nyitható fedeles márványsírokban helyezik nyugalomba őket, a föld felett. Többször sétáltam el olyan sírok mellett, ahol a fedél el volt távolítva, láthatóvá téve  bennük a csontmaradványokat. Az sem volt ritka, hogy az exhumált csontvázakat a fedő tetején helyezték el. Sosem kaptam rá kielégítő választ, hogy ez mi célt szolgált. Mondanom sem kell, ez nagyon nyugtalanító volt egy amerikainak, aki még sosem látott ilyet ezelőtt. Ahonnan én jöttem (Los Angeles, Kalifornia), talán a világon mindennél jobban éltetik a szépséget és a fiatalságot, míg a halált gyorsan lesöprik és elrejtik, hogy senki se érezze kényelmetlenül magát. Elég ha azt mondom, ez itt már nem Kansas.

A Föld néhány szegletén az is szokás, hogy az elhunyt rokon koponyáját a nappali kandallójára helyezik. Irónikus, hogy legtöbben félnek a haláltól, ezek az emberek egyáltalán nem. Az, hogy a szeretteik koponyáját maguknál tartják, több célt is szolgál - hogy tiszteljék őseik emlékét, hogy közel tartsák magukhoz a nemrég eltávozottakat (még ha hátborzongató is), és hogy elűzzék a halál erejét.

Koszorúk, csokrok és kis, házi készítésű keresztek tarkítják a görög szigetet, amik valaki halálának a helyét jelölik. Az özvegyek évekig feketében járnak a férjük halála után. Egy ország, amely összhangban van szellemvilággal. Talán ez lehet az oka a görögök szenvedélyességének és életigenlésének.

A görög temetőkben üvegajtós kis vitrinek vannak a sírköveken, ahol gyertyákat és füstölőket égetnek, és gyakran egy fényképet is tartalmaz az elhunytról. Ez jobban megviselt, mint bármi más - látni azok arcát, akik ott lettek eltemetve, hogy milyenek voltak az életben; a meleg mosolyuk és a kedvesség a szemükben. Sokáig járkáltam ott, letérdeltem a sírok menti fűben, beszéltem az ott fekvő emberekhez és azon gondolkodtam, milyen életük lehetett.

A temető végében egy szokatlan látvány ragadta meg a tekintetem - egy sír, ami kétszer olyan nagy volt, mint a többi. Mikor benéztem a vitrinbe, rájöttem, hogy miért. Egy fiatal pár fényképe volt benne, ahogy nevetve átkarolták egymást. A haláluk időpontja a kőbe vésve megegyezett. Nyílván házasok voltak és együtt haltak meg, talán egy balesetben. A sírban egymás karjaiba fektették őket. Nem tudom leírni azt, amit akkor éreztem, amikor a közös fényképüket néztem, amiből áradt a fiatalos energia, az izgalommal teli mosoly és a vidám előretekintés a közös életre.

Egy Andrew Marvell idézet jutott eszembe-

"Jó titkos hely az, mégis ott ölelni senki sem szokott."

Reméltem, hogy ez nem igaz.

A sírjukat jelölő fehér márványkereszt az alapjától ledőlt, talán megrongálták vagy villám csapott belé, és a sír előtt a földre borult. Kis, nagyarancsszínű vadvirágok nőttek körülötte. Ez nem is lett volna annyira szokatlan, leszámítva azt, hogy egyedül itt nőttek virágok az egész temetőben. Bámulatos volt az élet ezen jeleit és a halál szimbólumát ilyen összhangban látni, gondoltam, készítek egy fényképet.

Elővettem a fényképezőgépet a hátizsákomból és jó szöget kezdtem keresni a fényképhez, de sehogy sem volt elég jó. A keresztre a legjobb rálátás a sír tetejéről nyílt, de felállni rá nagy tiszteletlenség lett volna, így  más szemszögből készítettem képeket. Elégedetlenül mondtam az ott nyugvó fiatal párnak, - Sajnálom. Nem szeretnék tiszteletlen lenni, deegy pillanatig szeretnék felállni a sírotokra, hogy készítsek egy képet a virágokról. Remélem nem bánjátok.

Remélve, hogy elnyertem a jóváhagyásukat, felálltam a sír fedelére, és készítettem egy képet abból a kívánt szögből. Nem emlékszem hidegérzetre, vagy hidegrázásra azon kívül, amivel eddig is küzdöttem az aktív képzeletem miatt.  Leléptem a sírról és megköszöntem. Mielőtt elmentem volna, felvettem a keresztjüket és visszatettem a helyére. A törés tiszta volt, így visszaillesztettem, mint egy kirakóst.

A nap már lemenőben volt, és aggódni kezdtem, hogy a sötétben nem találok vissza, így elindultam. Újra átléptem a nyikorgós, öreg vaskapun, és berúgtam a motort. Mivel ilyen sokáig elmélyültem a mély csendben, a motor hangja hangosabbnak tűnt, mint valaha.

Ahogy hazafelé hajtottam a növekvő sötétségben, a gyűrött és elsárgult fényképeken látott arcokra gondoltam az elhagyatott és magányos temetőben, az álmaikra, és arra, hol vannak most. Megtaláltam azt az egyedüllétet, amit kerestem, de az tele volt szomorúsággal, főképp a fiatal pár miatt. Békesség volt az öreg temetőben, de az sötét béke volt, és türelmetlenül vissza akartam jutni a szállásra, az élethez.

Pár nappal később elhagytam Görögországot és még pár hónapig másfelé is utazgattam. Nem hívattam elő a képeket, míg vissza nem értem Kaliforniába. Három-négyszáz képet készíthettem az utamon, és ebből csak tizet a temetőben. De mind közül, csak egyen volt valami furcsaság - azon, amit a fiatal pár sírján állva készítettem. Egy fehér köd örvénylik felfelé a jobb alsó saroktól a bal felsőig. A köd különböző részeken élesedik, ami kizárja a fényvisszaverődést vagy a fénytörést. Valami vagy valaki megjelent ott, és gyorsan emelkedett fel a földtől.

A sírjuk fedelén állva felébreszthettem a szellemeiket. Talán amiért olyan fiatalon haltak meg és olyan sok élet maradt bennük, még nem fogadták el a halált és újra csatlakozni akartak az élőkhöz. Ez lehetett az oka, hogy egyedül a sírjuk mellett nőttek virágok az egész temetőben. Hogy örültek-e a társaságomnak vagy megzavartam őket, sosem fogom megtudni."