"Miután 1997-ben elvégeztem a főiskolát, egy repülőtársaság állást ajánlott egy lepusztult hangárban. Mondták, hogy nem lesz kimondottan elbűvölő és az iroda sem jól felszerelt, de a munka könnyű volt és a szabadidőmet az írásra tudtam fordítani. Egy ideig gondolkoztam a dolgon, de végül úgy döntöttem, csak nem lesz olyan rossz, hiszen ki más alkalmazna ennyiért rögtön az iskola után?

Az elavult enyhe kifejezés lett volna erre a második világháborús hangárra, amiben dolgoznom kellett. Az egyik végében egy korosodó DC-3-as gyűjtötte a port és csak arra várt, hogy a helyi múzeum elég adományt gyűjtsön össze, hogy végre elszállíthassák. Az építmény másik végében a cégünk repülőgépeit tároltuk vagy szereltük. A hangár falán volt néhány az eredeti üvegtáblákból, melyek még a hangár építése során kerültek a helyükre. Az sem volt szokatlan, hogy mire visszatértünk dolgozni, egy-két üvegtábla összetörve hevert az épület padlóján. Volt, hogy az egyik gép szárnya egy ilyen kizuhant üvegtől sérült meg. Az iroda egy egykori raktárhelység, amit kiürítettek és három íróasztallal és számítógéppel szereltek fel. A nyugati falának közepén van egy ósdi, rozsdás garázsajtó állt, ami amikor nyitva van, a hangárba vezet, de egy méternél szélesebbre sosem tudtam kinyitni.

Az én munkám abból áll, a repülőgépek GPS rendszere és a repülési napló naprakész legyenek. A munkám legjavát az irodából végzem, alig néhány órát töltök a hangárban naponta.

Egy nap Jon, egy amerikai őslakos kollégánk bejött és megkérdezte:
- Nos, Annie, láttál már bármi különöset, mióta itt vagy?
- Nem - válaszoltam. - De néha, miután este hazamentek, be kell csuknom a gépek ajtajait. És egyik éjjel valaki bekapcsolva hagyta a gyújtást és a jeladót az 52LT-n.
- De azok nem mi voltunk - mondta nevetve, és kisétált az irodából.

Hallottam, hogy néhány srác egy szellemről pusmog, de az ilyesmit sosem vettem komolyan. Sűrűn maradtam egyedül a hangárban sötétedés után, és gyakran hallok olyan hangokat, mintha valaki kiabálna. De ezeket mindig a hangárba befészkelt madaraknak tulajdonítom. Egyik éjjel egy frissítést próbáltam letölteni az internetről, és úgy éreztem, valaki ott van velem az irodában. Lépéseket hallottam a szobában és megéreztem a hőmérséklet csökkenését, mintha valaki kinyitotta volna az ajtót.
- Itt felejtetted a kulcsaidat, Jon? - kérdeztem és átnéztem a vállam fölött. Senki sem volt ott. Pedig esküdni mertem volna, hogy lépéseket hallottam az irodában, és úgy éreztem, hogy valaki figyel engem. Félbehagytam a letöltést és eldöntöttem, hogy másnap visszajövök, mert habár hétvége volt, világosban lehettem. Másnap reggel a telefonom hangos, dermesztő csörgésére ébredtem.
- Igen? - kérdeztem álmos hangon.
- Felébresztettelek, Annie? - a nagyapám hangja volt, egy zajos telefonfülkéből.
- Minden rendben, már fel kellett volna ébrednem - mondtam, miközben felültem az ágyban és kitöröltem az álmosságot a szememből. - Mi az?
- Nagyanyáddal bemegyünk a városba, és azt szeretném tudni, hogy eljössz-e velünk ebédelni?
Az órára néztem, és nem tudtam elhinni, hogy már majdnem dél van. - A reptérre kell mennem, hogy letöltsek egy GPS-t, de utána ráérek - mondtam, miközben felvettem egy nadrágot és kerestem egy pólót. - Miért nem találkozunk ott? A 10-es hangárban leszek.
A nagyapám régi repülős lévén pontosan tudta, hol találja, hisz a régi DC-3-asok idejében ő maga is dolgozott az öreg hangárban.

Az irodám napfényben elég otthonos volt. Szidtam is magam, amiért olyan gyáva voltam és hallgattam a pletykákra. Befejeztem a letöltést, majd kisétáltam a parkolóba, amikor a nagyszüleim megérkeztek.
- Körbevezesselek? - ajánlottam fel a nagyapámnak. - Hátha változott valamicskét, mióta itt jártál.

Elvezettem őket a hangár egyik végébe, ahol a gépeinket tartottuk, majd az északi oldalon az öreg DC-3-ast.
- Nem tudom elhinni, hogy ez a régiség még mindig itt van - mondta zihálva nagyapám. - A világháborúban a legjobb barátom, Patty O'Shay repült vele, és miután visszajöttünk, mindketten itt kaptunk munkát.
- A múzeum megvette, és most adományokat gyűjtenek, hogy darabonként elszállíthassák - meséltem neki.
- Szegény öreg Patty-t ez a gép ölte meg - mondta. - Egy reggel egy hosszú repülőútról tért vissza, és Patty ellenőrizni akarta a propellereket, mert egy madár ütközött neki. Az egyik munkás tartókábele elszabadult, és a géphez rántotta szegény Patty-t. Meghalt, mielőtt segíteni tudtunk volna.
- Tudod - szólt közbe a nagymamám -, egy kicsit hasonlítasz szegény Maggie May-re, Patty feleségére. Nem igaz, papa?
- Bizony ám, és ezt vedd nyugodtan bóknak, Maggie May volt az egyik legvonzóbb lány odahaza - mosolygott a nagymamámra. - Úgy értem, a második legvonzóbb, ő csak másodhegedűs volt nagyanyád mellett.
Nagyi elvörösödött és nagyapámra kacsintott.

A hétvége gyorsan elszaladt, és már itt is volt a hétfő reggel. Egész nap a papírmunkát intéztem. Mire észbe kaptam, a munkások már végeztek is aznapra. Nekem volt még egy kis munkám, és úgy döntöttem, hogy túlórázom, így pénteken hamarabb elmehetek.
 
Folytattam a munkát és később már az időérzékemet is elvesztettem. Mikor már teljesen belefeledkeztem a munkába, ismét hallottam a lépéseket, és a hőmérséklet is leesett, épp mint múlt pénteken. A szellem visszatért. A hideg is kirázott, mikor éreztem, hogy a hajam lágyan felemelkedik és majd finoman elsimul, mintha valaki jobban meg szeretne nézni magának. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, elájulok a félelemtől. Ekkor eszembe jutott, hogy valahol azt olvastam, hogy ha azt mondod egy szellemnek, hogy hagyjon békén és tűnjön el, úgy fog tenni.
- Nem tudom, ki vagy te - mondtam erős, elszánt hangon -, de azt akarom, hogy hagyj békén! Tiéd lehet a hangár területét, de menj el az irodámból!
Ahogy a szoba kezdett felmelegedni, hallottam becsapódni az iroda külső ajtaját.
- Ne légy dühös - motyogtam -, csak menj el.
Felkaptam a táskámat és az ajtóhoz mentem, de az zárva volt. A szellem az iroda lakatjával zárta rám az ajtót.
- Nagyon vicces - kiabáltam, miközben visszasétáltam az irodámba, és próbáltam felemelni a garázsajtót a nyugati oldalon. Egy méternyire emeltem, majd kitámasztottam egy pallóval, amivel a repülők kerekét ékeltük ki, ha esetleg a fék nem működne megfelelően. Átdobtam a táskámat az garázsajtó alatt, majd én is átkúsztam a szabadság felé. Miután felálltam és letöröltem a pókhálót a hajamról és a nadrágomról, hallottam az új barátomat kacaját.
- Vicces! - mondtam az üres hangárnak, majd rájöttem, hogy az asztalomon felejtettem a slusszkulcsot és a mobilomat. Tehát vissza kellett kúsznom értük az ajtó alatt, majd újra kimászni, és persze egyre koszosabb és porosabb lettem. Már szinte magamon nevettem, félni is elfelejtettem.

A következő pár hétben nem történt semmi, csak elvétve fura hangok a hangárból, ám egyik este sietve zártam, próbáltam a közelgő vihar előtt hazaérni. Kimentem a hangárba és észrevettem, hogy valaki nyitva felejtette az építmény egyik üvegajtaját, miután behozták az utolsó gépet. Kisétáltam, hogy elhúzhassam az ajtót, és ekkor hatalmas esőcseppek kezdtek hullani és a szél is felerősödött. Berohantam és lezártam az ajtót, és épp lehajoltam volna a táskámért, mikor meghallottam.
- Vigyázz Maggie! - úgy éreztem, mintha megragadtak volna, majd hátra zuhantam, és beütöttem a fejem az egyik gép szárnyába. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy egy hideg kéz megsimítja a homlokom, és mintha egy csókot éreztem volna az arcomon. Mikor magamhoz tértem, egy öreg biztonsági őr épp a mentőket hívta. A táskám felé néztem, és éles üvegszilánkokkal volt terítve.

Agyrázkódást szenvedtem és néhány horzsolást szereztem a bordáim körül, mintha fellöktek volna, de tudom, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna, ha a barátom, Petty nem figyel oda rám.

Mikor egy héttel később visszamentem dolgozni, és mindenki haza ment, kinyitottam az iroda ajtaját és kiszóltam a hangárba:
- Patty, bármikor nyugodtan kísérthetsz az irodámban.
Néha érzem, hogy belép és figyel rám, és már nem ijeszt meg úgy, mint régen. Már nagyobb biztonságban érzem magam, ha sokáig kell dolgoznom."