"Marcellusban, a Martisco úton található egy öreg pályaudvar. A nagyszüleim is ebben az utcában éltek. Nyaranta gyakran mentem oda játszani. Egyszer magammal vittem egy barátomat, és mondtam neki, hogy menjünk le a vasútállomásra, hogy a peronon mászkáljunk és belessünk a vonatok ablakain. Mára ez a pályaudvar már múzeum, minden műtárgy eredeti benne. A régi árpaörlő is ott van, ahol a nagymamám dolgozott, ahogy az apám is, mikor még fiatal volt. Szóval elértük az állomást, játszadoztunk a vágányokon, majd belestünk egy ablakon, és az egyik padon ott ült ez a kislány, gyönyörű fehér ruhában. Fehér kesztyűt viselt, és fekete csizmát. Az arca teljesen sápadt volt, majdnem csontfehér. Felénk fordította a fejét és minket bámult. A barátommal nem tudtuk, mit tegyünk, ám tudtam, hogy nem lehetne itt senki, mert a pályaudvar karácsonyig zárva tarott a látogatók előtt. A barátommal egymásra néztünk, és mire visszfordultunk, a lány eltűnt. Mindketten megrémültünk, és azonnal visszarohantunk a nagymamám házához.

A mai napig látom ott ülni azt a kislányt, akármikor arra járok, ő ott üldögél. Mintha azt akarná, hogy lássam.
 
Még sosem mondtam el senkinek ezt az élményemet."