"Minden alkalommal beleborzongok, mikor erre a történetre gondolok, még ennyi év után is. Nagyon élénken emlékszem arra az éjszakára...

Körülbelül tizenhat évvel ezelőtt történt, nem sokkal azután, hogy megszereztem a jogosítványomat és először használhattam apukám autóját egyedül.

A barátnőmmel izgatottan vártuk, hogy szombat este elmehessünk táncolni a középiskolánkba - és én még amiatt is izgulhattam, hogy a szüleim nélkül kellett vezetnem a botváltós autót, mivel szokásommá vált már az elején lefullasztani a motort.

Kora október volt, de a levegő még meleg és a hold is sárgán fénylett sarlószerű alakjában. Sötét viharfelhők emelkedtek a Wasatch-hegység fölé, amik a Salt Lake-völgy felől közeledtek felénk.

A barátnőmmel elmentünk táncolni és remekül éreztük magunkat - késő éjszakáig maradtunk. Mikor a bálnak vége lett és mindenkit hazaküldött az iskola személyzete, mi is továbbálltunk. Kocsikáztunk és azon gondolkodtunk, hová is mehetnénk - mivel annak a varázsa, hogy volt egy saját autónk, nem múlik el pár hónapon belül.

A régi általános iskolát választottuk, ahová mindketten jártunk, mikor gyerekek voltunk. Meglehetősen közel volt onnan, ahol mi is éltünk, szóval biztonságban voltunk és nem volt mi miatt aggódni, kivéve a közelgő esőfelhőket. Megálltunk az iskola mögötti parkolóban, majd a hatalmas füves pályára és a játszótérre mentünk. A pályát egy hatalmas stadiumszerű reflektor világította meg, ami egy fénykört vetett a pályára és körülötte lévő területre.

Elfoglaltunk egy-egy hintát és éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Szitálni kezdett, ami nagyon kellemes volt. De egy órával később elég eső esett, hogy alattunk sarassá váljon a talaj - szóval vigyáztunk, nehogy sárba lépjünk (ez még később fontos lesz).

Nagy lett a csönd és mindketten nagyon fáradtak voltunk. Majd hirtelen egyszerre felnéztünk... a szőr is felállt a hátamon... ahogy mindketten azt éreztük, hogy hátra kell néznünk a bal vállunk felett. Valamit elkaptam a szemem sarkából. Úgy hatvan méterre valami a hasán kúszva mászott elő az árnyék határában, amit a hatalmas stadiumbeli égő vetett.

Mindketten rémülten néztük anélkül, hogy megszólaltunk volna. Figyeltük, ahogy az a valami mászott felénk, a fény és az árnyék határán mozogva. Emberszerű volt - sötét színű, és csupasz. Csak feküdt a hasán... a karjai lent, a derekához közel.

De ami a leginkább megrémített (attól eltekintve, hogy mögöttünk mászott elő) az az, ahogy a lábait mozgatta... Lassan araszolt, egyedül a lábfejével lökte magát előre. És a lábai... ha megnézed egy átlagos ember térdeit - a térdei hogyan hajlanak... Ennek a valaminek fordítva - a térde hátra hajolt. (Képzeld el, ahogy hason fekszel, a karjaid az oldaladon és a térdeid felfelé állnak, és nem a földdel szemben.)

Néhány pillanatig csak bámultuk... mindkettőnk légzése megállt és az egyetlen hang, amit hallottunk, az eső volt. A lény feje felemelkedett és én nem láttam semmi mást, csak fekete gödröket a szemei helyén...
A barátnőmmel felugrottunk a hintából a vizes fűre és szaladni kezdtünk az autó irányába. Néhány másodpercig pánikba estem, amikor nem tudtam elindítani az autót - és a rémülettől nem tudtam felnézni. Nem akartam látni "azt", ahogy közeledik felénk - Nem akarom látni a kitekeredett lábait és a fekete, lelketlen szemeit. Féltem, hogy elrontom a kuplungot az autóban és nem leszek képes újra beindítani. Nem emeltem fel a fejem, egyedül a kormányt figyeltem. A motor beindult és elszáguldottunk az éjszakába.

Felhívtam a szüleimet a barátnőmék házából és elmondtam nekik, mi történt. Megengedték, hogy ott maradjak náluk, míg pár óra múlva feljön a nap. Vártunk és elütöttük az időt azzal, hogy elmeséltük a történteket az ő anyukájának - amitől ő teljesen megrémült (ahogy az én szüleim is).

Amikor feljött a nap azon a vasárnap reggelen - mi visszamentünk, hogy megnézzük, hogy "az" ott van-e még. Ezúttal fegyvereket is hoztunk. De amikor átnéztük a pályát, semmit sem találtunk. Amikor visszatértünk a hintákhoz, amin nemrég ültünk... hatalmas, csupasz lábnyomok vették körül a hintákat. Mindketten viseltünk cipőt és ahogy korábban mondtam, vigyáztunk, hogy ne sározzuk össze magunkat. És mi nem sétáltuk körbe őket, mint amit a nyomok mutattak. A lábnyomokon kívül mást nem találtunk.

Időnként elég bátorságot gyűjtök, hogy éjszaka is visszatérjek arra pályára (bár sohasem egyedül). Gyakran ülök az iskola mellett a teherautómban és ködlámpákkal vizsgálom a környéket, de sosem láttam újra "azt"..."