Az arizoniai Prescott felé tartottam. A barátnőm, Becky mellettem szundikált az anyósülésen. Részben lehúztam az ablakot abban a reményben, hogy a hűs levegő majd ébren tart. Erőtlenül vezettem az öreg Chevy-t a keskeny országúton, amit az utasoldal felől sűrű erdő, míg az én oldalamon egy-két fával megtűzdelt kopár rét vett körül. Pénteken reggel első dolgunk lett volna útra kelni, de Becky-t az utolsó pillanatban hívták be dolgozni, így már majdnem este nyolc óra volt, mire elindultunk. Tudtuk, hogy már hétfő korán reggel vissza kell térnünk, ezért nem akartam másnap reggelig várni az indulással, hogy ne veszítsünk el egy nagy szeletet a szombat délelőttből.

Szóval itt voltunk, ekkorra már este tíz felé járhatott az idő. Az autóm lámpáinak halovány fényében haladtunk, és szinte teljes telihold világított felettünk (eléggé teli ahhoz, hogy láthassam az előttünk elterülő kopár mezőket). Azonban enyhe füstöt vagy gőzt vettem észre az autó motorházának oldala felől kiáramlani. Ez így önmagában nem lett volna szokatlan, mivel az autó közel tizenöt éves volt. Enyhén horpadt, az átlagosnál kicsit gyengébben világító fényszórókkal és olyan tömlőkkel, melyek ismerik a legalkalmatlanabb időpontot arra, hogy eltörjenek. Ezekhez hozzájön a hűtő, ami túlmelegedett a nyári hónapokban vagy a túl hosszú használattól. Így október elején nem sok gondom volt a hűtőre - augusztus óta nem okozott kellemetlenséget és ahogy a mondás is tartja "amiről nem tudok, az nem fáj". De ezúttal valami bizonyosan füstölt, így megböktem Becky-t és röviden elmagyaráztam, miért kell félreállnom.

Ahogy egy kicsit lassítani kezdtem, Becky lehajtotta az ablakot és kilesett a fenyőfák alkotta sötét sorfal mentén.
- Ott! - mutatott előre. - Lesz egy leállósáv az út mentén.
Lelassítottam, és pillanatnyilag nem is aggódtam, mivel mérföldek óta nem haladt el mellettünk egy autó sem. Megláttam a földes leállót az út jobb oldalán, ami vagy két autó hosszának és szélességének felelt meg. A piszkos részt, mint az út ezen oldalát, fák vették körül, így egy félkör látszatát keltve, amit az út vágott félbe. Lehúzódtam és leállítottam a motort - míg a kulcsokat a gyújtáskapcsolóban hagytam. A fényszórókat úgy hagyva kiszálltam az autóból és a motorházhoz sétáltam, majd felnyitottam azt. Magamhoz vettem egy zseblámpát a kesztyűtartóból, így elkezdhettem a kár felmérését.

Egész biztos, hogy a hűtő melegedett túl. Kissé előrehajoltam, hogy átnézzek a motorháztető alatti résen, hogy a szélvédőn át megnézzem Becky-t. Meg akartam kérni, hogy hozza oda nekem azt a kanna vizet, amit az ülés mögött tartottam (legalábbis augusztus óta), és ha már egy kicsit lehűlt, hozzáadhatok egy kis vizet a hűtőhöz.

Arra számítottam, hogy elbóbiskolt, vagy hogy rám vár, ezért meglepődve láttam, hogy tágra nyílt szemekkel, tátott szájjal mered kifelé a vezető felőli ablakon át. Olyan sápadt volt, mint egy kísértet.
- Te meg mit művelsz? - követeltem a választ.
Továbbra is bámult kifelé a kopár rétre, épp csak annyira emelte fel a karját, hogy annak irányába mutasson, amit nézett.
- Mi van? - kérdeztem, és visszasétáltam a sofőr felőli ajtóhoz. Ekkor kinéztem a holdfényes mezőre. Alacsony fasort láttam a távoli háttérben, egy alacsony fenyőt úgy 6-7 méterre, egyenes vonalban az autó hátuljával és onnan körülbelül három méterre, az úttal majdnem teljesen párhuzamosan egy alacsony téglafalat, ami úgy egy méter magas lehetett. Egy gyér erdős rész jött, úgy 12 méterre a fal szélétől a rét minden irányában.
- Nos? - kérdeztem - Talán egy régi ház maradványa, vagy kerítés. Miért olyan nagy ügy az a fal?
Ahogy beszálltam az autóba és becsuktam az ajtót, hogy megvárjam, míg a belsőségek lehűlnek, lassan, csendesen válaszolt.
- Nem a falról van szó. Hanem arról, ami minket nézett a fal tetejéről.
Felé fordultam és megszólaltam.
- Mi van? Hagyd ezt a marhaságot.
- Kapd be! - közölte. - Ha én...
Majd abbahagyta és a vállam fölött bámult kifelé, a fal felé.

Megfordultam, hogy lássam. Egy alacsony, zömök, áttetsző-fehér emberi alakot láttam, egy méter magas sem lehetett. Apró, kerek szemei a távolból éjsötétnek látszottak. És ott állt, a fal előtt. Lassan megtett felénk egy lépést, majd kettőt, tömzsi karjaival az oldalán. Sikítottam és megpróbáltam bekapcsolni a zseblámpát. Tudtam, hogy az elemek merülnek és néha rázogatni kellett, és enyhén eltekerni a tetejét, hogy működjön, szóval izgatottságomban letekertem a tetejét, az elemek kirepültek és összepiszkítottam a nadrágomat. Ahogy az elemek az ülésem alá gurultak és onnan szét az autó padlóján, úgy döntöttem, lemondok róla. Felnéztem és megláttam, hogy a motorháztető még mindig fent van, és lefagytam.

- Visszajött! - mondta ekkor Becky. Újra végignéztem a holdfényes réten, épp időben, hogy meglássam azt a... valamit... ahogy eltűnik a fal mellől, és el a szemünk elől.
Ahogy Becky gyorsan felhúzta az ablakot, szóltam neki, hogy lecsukom a motorháztetőt, a fenébe a vízzel, ha kigyullad a hűtő, majd öntünk rá vizet.
- Add azt a kannát! Öntök egy kicsit a tartályba és lecsukom a tetőt, te addig indítsd a kocsit - vágta rá Becky.
Amint kiugrott a kocsiból és előre lépett, elfordítottam a kulcsot. A motor felnyögött, próbált beindulni. Kinéztem a kormány mögül és láttam Becky-t, hogy vizet önt a tartályba, majd a falra néztem és vissza. Ahogy Becky lecsukta a tetőt, és visszanéztem a fal felé, láttam a kísérteties lény apró, fehér arcát annak tetejéről bámulni.

- Szállj be! - kiáltottam, ahogy a lény kezei megragadták a fal tetejét és áthúzta magát felette. A lábára érkezett, és szaladt. Felénk szaladt. Becky beugrott az anyósülésre és bezárta az ajtót. Már nem volt nála a kanna, amiben még a fele víz benne maradhatott, de a körülményeket tekintve nem kérdeztem, nem érdekelt. Elfordítottam a kulcsot, még mindig nem indult.
- Ó, Istenem! - motyogta Becky.
Nem akartam odanézni. Újra elfordítottam a kulcsot, de ismét csak a fáradt nyöszörgést hallottam. Becky előre hajolt, bezárta az ajtómat az egyik kezével, míg feltekerte az ablakot a másikkal (ez még a régi, manuális ablak volt).
- Siess! - kiabálta rémülten, ahogy visszaült a helyére.
Mikor újra elfordítottam a kulcsot, az autó beindult és amikor a gázra tapostam, a mezőre meredtem. Az a kis valami csak pár méterre volt az út szélétől - az út másik felétől, hál' Istennek, de elég közel, hogy láthassam a szemeinek helyét, amik valóban fekete, üres lyukak voltak. Szája most tátva volt, a széles vigyorban apró, éles, fogakat véltem látni, de minden olyan gyorsan történt. A bőre, vagy a felszíne, lobogni látszott, ahogy az autó után szaladt.

Ahogy haladtunk az úton, a visszapillantóba néztem, hogy vajon látom-e még "azt" - eléggé lemaradt, elfordult tőlünk és az út mentén az ellenkező irányba sétált. Visszanéztem az előttünk álló útra. Majd akkor, Becky sikított. Félig megfordulva ő is a lényt figyelte. Mikor visszafordult, a kezeibe temette az arcát. Előre-hátra tekertem a visszapillantót, de csak az utat láttam - "az" eltűnt.

Mikor az autó ismét füstöt kezdett eregetni, még további húsz percig voltunk képesek haladni. Az autó túlmelegedett, mikor egy város határába értünk, Becky csak itt engedett megállni. Amikor leparkoltunk és vártunk az első benzinkút előtt, megkérdeztem tőle, mi történt.
- Figyeltem, megállt az út szélén - válaszolta.
- Tudom - mondtam -, láttam elsétálni.
- Igen - tette hozzá -, elsétált. De ahogy elsétált, a feje teljesen visszafordult, még mindig vigyorgott és nézett minket elhajtani.
Mondanom sem kell, hogy a visszafelé korán elindultunk, hogy még sötétedés előtt biztosan hazaérjünk.